Idejött pénteken öt komoly, öltönyös ember. Prištinából érkeztek, leültek Aleksandar Vučić szerb államfővel, fényképezkedtek egy kicsit, s aztán már mentek is tovább.

A látogatók, az úgynevezett Ötök egy része elnökünk régi ismerőse: Miroslav Lajčák, az Európai Unió különmegbízottja, akinek feladata előmozdítani Belgrád és Priština párbeszédét, akár már papucsot és fogkefét is tarthatna Belgrádban, annyit jár ide. Gabriel Escobar, az Amerikai Egyesült Államok nyugat-balkáni különmegbízottja, ő is elég gyakori vendég a szerb fővárosban. Jens Plettnert Berlin, Emmanuel Bonnt Párizs küldte tárgyalni, ők a „gazdái” annak a titokzatos német–francia megállapodástervezetnek, amelytől a szerb–koszovói konfliktus megszüntetését várja a világ. Hozzájuk csatlakozott Francesco Maria Talo, az olasz kormányfő megbízottja is, aki nem is olyan régen hazája állandó NATO-képviseletén dolgozott.

Szóval idejött pénteken ez az öt öltönyös, tárgyaltak, és utána Vučićnak nagyon rossz kedve lett. Annyira rossz, hogy nem is követte a saját, megszokott viselkedésmintáit. Nem ment tévéstúdióba, nem nyitott vagy tekintett meg valamit, nem mondott jól idézhető dolgokat. Ellenben vasárnap ülésezett a Szerb Haladó Párt vezetősége, ahol Vučić beszélt az Ötökkel folytatott tárgyalásokról, miután egyesek azt mondták, hogy nem fogadható el az a bizonyos német–francia javaslat. Vučić azzal díjazta megszólalásukat, hogy közölte, ha azt hiszik, valaki jobban tudná intézni a nép és az ország sorsát, akkor ő már megy is.

Aztán hétfőn ülésezett a kormány, amelyet ugyancsak „tájékoztatott” a pénteki megbeszélésekről.

Az országnak viszont egészen hétfőn estig kellett várnia, hogy Vučić beszédet intézzen a néphez. És akkor végre megtudtuk, hogy az Öltönyös Ötök nem hoztak ajándékot, ígéretet sem igazán, ellenben már „a második mondatukban” (az első a köszönés lehetett) kőkeményen megfenyegették az államunk vezetőjét. „Azt mondták, el kell fogadnunk a német–francia javaslatot, ha nem tesszük, annak következményei lesznek: megszakítjuk az uniós csatlakozási tárgyalásokat, szembesülnötök kell a befektetések leállításával és a már itt lévők visszavonásával, illetve azokkal az átfogó gazdasági-politikai intézkedésekkel, amelyek kárt okoznak Szerbiának. Ezt háromszor megismételték nekem a beszélgetés folyamán” – panaszolta el az országnak az elnök. Beszédének további részleteiből felsejlett, hogy az utolsó tétel az ország uniós vízummentességének megszüntetését is jelentené.

Aztán arról beszélt, hogy „igyekszik időt nyerni Szerbiának”, feltételezhetően a javaslat megvalósításának halogatásához – az azonban már nem derült ki, hogyan. A nyilatkozata egy másik részében megemlítette, hogy nem kell aggódni, nem ma és nem holnap fognak itt történni a dolgok, ha pedig mégis, arról majd a parlament és „talán a polgárok” is véleményt mondanak. Hogy ez utóbbi esetleg azt is jelentheti, népszavaztatni akar-e bennünket a koszovói rendezési tervről, teljes biztonsággal nem mernénk állítani, elsősorban azért, mert láthatóan még az elnök maga sem találta ki, hogyan próbálja megúszni ezt az egészet.

Meglehetősen összefüggéstelen beszédében Vučić néhányszor leszögezte, hogy Belgrád „nem akadályozhatja meg őket, hogy nemzetközi intézmények, de még a NATO tagjai is legyenek” (ez az „ők” nyilvánvalóan Koszovóra vonatkozik), elpanaszolta, hogy az Ötök „bottal jöttek”, ő maga pedig különböző dolgokat kért, majd néhányszor visszatérő elemként kétségbeesetten emlékeztetett, hogy az Európai Unió a legnagyobb befektető Szerbiában. Meg hogy Slobodan Milošević sem hitte el, hogy a NATO bombázni fogja az országot, és mégis megtörtént…

Az egész elnöki nyilatkozat valami rettenetesen kínos erőlködés volt, amelynek célja az lehetett, hogy Vučić el is mondja, hogy elfogadta a német–francia rendezési tervet, meg ne is. Legalábbis ne ezekkel a szavakkal.

Pedig ténylegesen mégiscsak rábólinthatott. Josep Borrell, az Európai Unió külügyi és külgazdasági főképviselője hétfő esti (még Vučić beszéde előtt elhangzott) nyilatkozatában rámutatott: az Ötök által bemutatott javaslat elfogadása „az egyetlen módja a válságcirkuszok megszüntetésének”; s hozzátette: tájékoztatta az uniós külügyminisztereket az Ötök belgrádi és prištinai tárgyalásának eredményeiről. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Vučić beszédében egyetlen alkalommal sem tett említést Koszovó „megőrzéséről”, akkor elég világos képünk lehet arról, hogy lényegében mindent elfogadott, amit az Ötök az asztalra raktak.

Hogy ez eddig miért nem jött össze, és most miért sikerült? Nem túl bonyolult a magyarázat: a jelenlegi helyzet annyiban más, mint a korábban megszokott, hogy most a világban tényleg komoly konfliktusok zajlanak, és a „felnőtteknek” fontosabb dolguk is akad, minthogy a hisztis kölyökre figyeljenek. Vučić ezt nem vette észre, így aztán rendesen túltolta a koszovói biciklit. Aztán most kapott egy ajánlatot, amit elfogad, vagy elutasít, harmadik választása nincs. De ha nem fogadja el, nincs ebéd, nincs vacsora, és elzárják a játékokat is. Meg lekapcsolják a wifit…

A javaslat egyébként nem tartalmaz teljesíthetetlen követeléseket, de Vučić pontosan tudja: ha egyszer megállapodik valami véglegesben Koszovót illetően, nem fogja tudni többé magára irányítani a felnőttek figyelmét.

Meg aztán azt is tudja, hogy olyan helyzetbe lavírozta magát, amelyben minden egyes tényleges és végleges(nek tűnő) megállapodás azt eredményezné, hogy a nemzet egy része leárulózza. Nem kellett volna ennek így lennie – de ő ilyen körülményeket teremtett.

A német–francia javaslat egyébként nem ördögtől való, ráadásul még Vučić hisztijét is próbálja kezelni. Belgrád dolga annyi lenne, ne ellenezze, hogy Priština helyet kapjon a nemzetközi szervezetekben (beleértve az ENSZ-et is), Koszovóé pedig cserébe annyi, hogy engedélyezze végre a szerb községek közösségének létrehozását a területén. Egy iroda az Európa Tanácsban vagy akár az ENSZ-ben névlegesen ugyan nagy dolog, gyakorlatilag meg Albin Kurti körülbelül a hajára kenheti, a szerb községek közösségének meg lényegében nem lenne igazán komoly jogosultsága, amit viszont a szerbek kenhetnének a hajukra. De mindkettő jól mutatna a tükörben.

Persze, nemcsak Vučić viszket veszettül a megállapodástól: Kurti legalább annyira nem akarja. Nem segíti a helyzet rendezését az sem, hogy miközben Vučić éppen a kormányértekezleten tördelte a kezét hétfőn, megérkezett a hír, hogy Kurti különleges egységei tüzet nyitottak egy ellenőrző ponton egy járműre egy szerb férfit súlyosan megsebesítve. Nem állítjuk, hogy az ellenőrző pont pökhendi, felfegyverzett őrei direkt a megegyezés megakadályozása érdekében lőttek – de hogy nehezítették a dolgokat, az teljesen biztos.

Elsősorban az ilyen incidensek elkerülése érdekében kellene végre megállapodni, hogy mindenki tudja, hányadán áll, és elkezdhesse végre a mindennapokat élni különleges egységek, barikádok, fegyverek, atrocitások és halottak nélkül.

Ha ehhez az kell, hogy Öt Öltönyös megzsarolja a feleket, hát Istenem, legyen… Több is veszett Mohácsnál! Ezt majd a magyar barátai egyszer elmondhatják Vučićnak.

 KOCSÁNYOS Pálma