„Drágák és értelmetlenek”

Meglepő (ál)hír látott napvilágot a minap nemcsak a napisajtóban, de az oktatással foglalkozó portálokon is. Milorad Antić, a Szakközépiskolák Fóruma elnevezésű érdekvédelmi szervezet képviselője ugyanis bejelentette: „Az osztálykirándulások minden valószínűség szerint megszűnnek. Az egésznek ugyanis semmi értelme, ha a szülő kénytelen az utolsó fillérét erre költeni. […] Az árnak akkor lenne értelme, ha a gyerekek legalább tanulhatnának valamit, láthatnának olyat, amit máshol nem. Hogy a szülő legalább tudná, mibe fektette azt a pénzt.”

A nem új és egyedi, de mindig meglepetést keltő közlemény közvetlen kiváltója most épp egy újvidéki anyuka felháborodása volt, aki botrányosnak találta, hogy közel 13 ezer dinárjába kerül, ha nyolcadikos gyermekét elengedi a tanév végi kétnapos osztálykirándulásra. Ha meg nem engedi el, élete végéig bánni fogja, és gyermeke is fel fogja neki hánytorgatni.

A tervezett kirándulás az ország egyik leglátogatottabb és leglátványosabb részébe, Kelet-Szerbiába (Szendrő, Galambóc, Lepenski vir, Vaskapu) vezet, ahol köztudottan kevés olyan szálláshely van, amely egyszerre akár 100 vagy még több diákot fogadni tudna. Így aztán az iskola által (állítólag szabályos közbeszerzési eljárásban) elfogadott ajánlatból sem derül ki, hogy a tekintélyes összeg jelentős része melyik (esetleg lepukkant, de még „jó névvel” büszkélkedő) szálláshely szolgáltatásaira vonatkozik, ahol a kirándulók nemcsak szállást, de egynapi teljes ellátást is kapnak.

Más szülők azon botránkoznak meg, hogy ugyanakkor az óvodásoktól egynapos kirándulásért 5400 dinárt kérnek, és mindössze 40 km-nyi távolságot kell megtenniük a kiszemelt helyszínig. Igaz, itt is kapnak ebédet, de a szülők számításai szerint még így is bőven belefér az egész legfeljebb 3000 dinárba.

Kalkulálni persze sokféleképp lehet. Az osztálykirándulások esetében – ahol a gyermekek biztonsága fokozott fontossággal bír – a minisztérium igyekezett olyan jogszabályt alkotni, amellyel a lehető legkisebbre csökkenthető a kockázat. Ennek azonban – szervezési nehézségek és egyebek mellett – komoly költségvonzatai is vannak.

Diákkirándulást ugyanis csak megfelelő engedélyekkel rendelkező idegenforgalmi ügynökség szervezhet, és a legkedvezőbb(nek tűnő) ajánlatot közbeszerzési eljárásban kell kiválasztani. Több „bevállalós” tanár (iskolaigazgató stb.) igyekszik a szabályt megkerülni, és civil kezdeményezésben (az iskolát kvázi kihagyva) próbál diákkirándulást szervezni, ám ez eléggé ingoványos talaj.

Tartalmak és elvárások

A fentebbi érdekvédő állítása bizonyos szempontból túlzásnak is vehető. A mindenkori osztálykirándulásoknak (valaha tanulmányi kirándulásnak neveztük) deklarált célja ugyanis „a természeti és társadalmi környezetben előforduló jelenségek, összefüggések megismerése, a kulturális örökség és a gazdasági eredmények megismerése, az iskola nevelő-oktató szerepének megvalósítása érdekében”. Tehát egy-egy utazás során rengeteg újat lehet(ne) és kell(ene) látni, hallani, tanulni, persze, ha van hozzá kellő fogadókészség, az utóbbi évek kirándulási tapasztalatai ugyanis inkább az ellenkezőjét tükrözik. A diákok – életkoruktól függően – elsősorban a közös kirándulás szórakoztató-rekreatív, később egyenesen „bulizós” részét igénylik. A gazdag, ún. edukatív tartalom sokak számára szükségtelen ballasztot jelent az egyébként is túlzsúfolt, kapkodásra, rohanásra (közte gyakran értelmetlen várakozásra) épülő kirándulásokon. És itt sajnos nem csak a kolostorlátogatásokra, régészeti lelőhelyek, kőtárak, történeti kiállítások megtekintésére gondolok.

A másik gond az olykor végletekbe csúszó „élményhajhászat”, amelynek során az otthonról átmenetileg kiszakadt (kis)kamasz egyszerre szeretne mindent „pótolni” akár komoly kockázatvállalás (és olykor következmények) árán is.

Emiatt a mind nagyobb felelősséget vállalni kényszerülő kísérő tanárok egyre kevésbé hajlandók a felügyeletet „hivatali kötelességből”, isten nevében ellátni, a méltányosnak vehető napidíj pedig a kirándulás költségeit növeli, egyben a legnagyobb viták és ellenérzések kiváltója is.

Versenyben az idővel és a távolsággal

Az egynapos kirándulások kíméletlen versenyfutást jelentenek az idővel és a távolságokkal. Számunkra, Szerbia északi részében élők számára pl. Banja Koviljača, Tršić már alig elérhető, Galambóc, a Vaskapu pedig vállalhatatlan. Az utazással eltöltött akár 10-nél is több óra, a különféle programok és az ezzel járó parkolás, ki- és beszállás stb. mellett reménytelen kísérletnek tűnik akár egy-egy nyugis, odafigyelő szemlélődés, akár egy jóízű étkezés, akár egy valamire való közös fotó elkészítése. Ráadásul este 22 órára haza kell érni. Ennél tovább diákcsoport nem maradhat úton.

A két- vagy többnapos kirándulás költségei ma már alig vállalható anyagi terhet jelentenek, amit – az utazás, a résztvevők szállása és ellátása, valamint a kísérő tanárok 36 órányi ügyeleti díja mellett – pl. a kötelező orvosi kíséret, az idegenvezető, sőt a sofőr(ök) költségei is jócskán megnövelnek.

Ennek ellenére – bár érezhetően csökken a kirándulások iránti érdeklődés, és sok iskolában nem tudják elérni a 60%-os részvételi arányt – még nem érezzük igazán indokoltnak a Szakközépiskolák Fóruma elnökének aggodalmait, a szülők ugyanis sok mindenre hajlandók a gyermekeikért, így olykor zúgolódva, de akár súlyos áldozatvállalás árán is vállalják a költségeket.

Ez a tény ugyanakkor sem az utazásszervezőket, sem az iskolákat nem menti fel az alól, hogy észszerűen és körültekintően tervezzék, és felelősségteljesen hajtsák végre e komoly oktatói és nevelői kihívásokat, sem a tanulókat, hogy a részvétel során maguk is maradéktalanul együttműködjenek az előre megbeszélt és kitűzött célok érdekében. Csak így van esély rá, hogy mindenki épségben és elégedetten térjen haza, és ne tűnjön kidobott pénznek a szülők által vállalt tetemes költség.

BERETKA Ferenc