A megszerzett tapasztalati, majd a későbbi korokban az elméleti tudás átadása az emberiség megmaradásának egyik igen fontos feltétele volt és maradt a mai napig. Antropológiai kutatások igazolják, hogy az ősközösségekben élő embereknél a gyakorlati ismeretek elsajátítása mellett az ősökről szóló történetek szolgáltak eleinte „iskolai” oktatásként. Körülbelül 7000 évvel ezelőtt kezdtek el az első civilizációk tudósai a nevelés tudományával foglalkozni. Európában a görögök voltak azok, akik a tudás átadásának helyes és jó módjairól elmélkedtek, cselekedtek. Később a rómaiak vették át ezt a feladatot, és azóta a mai napig számos filozófus, államférfi, teológus, tanár, pszichológus tette hozzá a maga elképzelését az oktatás témájához. A rablógazdálkodókat sem kell kihagyni!
A gyermekek nevelésének, irányítgatásának két módja ismert a kezdetektől fogva. Az első a fenyítésekkel, büntetésekkel, szigorral való terelgetés, a másik a gyermek érdeklődésének a felkeltése, vagy a már meglévő, eredeti kíváncsiság kihasználása. Érdekes, hogy a szülők, tanárok, államférfiak nem kedvelik sem a túl kevés, sem a túl sok tudással rendelkező fiatalokat. Bár minden generáció valamelyest túlszárnyalja az előtte lévőt, a túlzott ismerethalmozás a mai napig félelmet kelt a legtöbb embernél, főleg a rendszert működtető hatalmasok és a rablógazdálkodók tartanak ettől, hiszen a tudás hatalom. A tudás megszerzésének forrásai ezért el voltak zárva a tömegek elől, és az oda vezető út csak kevesek számára volt járható. A beavatás egészen a közelmúltig fontos szerepet játszott a tudásszerzés folyamatában. Ma az internetnek köszönhetően mindenki hozzáférhetne a forrásokhoz, de a manipulációknak köszönhetően továbbra is csak kevesen élnek a saját tudásuk bővítésének lehetőségével.
Bár kétféle elképzelés alakult ki a nebulók nevelésével kapcsolatosan, az állam, az uralkodók, az állami intézmények vezetőinek hatására a szigorral, büntetésekkel való idomítás lett a leggyakrabban alkalmazott módszer. A rablógazdálkodók nem szeretik a gondolkodó embereket, ezért szorgalmazták és szorgalmazzák ma is a gépies, mechanikus tudás elsajátítását, vagyis a betanítást. A „tudós” ember csak akkor felel meg a rendszernek, ha a hatalom kiszolgálója, akinek a tudása csak annyira kreatív, hogy a megadott keretek között marad. Ezzel mutatványossá süllyed, aki tudásának fogalmaival dobálódzik, mint valami cirkuszi zsonglőr.
A történelemben mindig voltak ellenerők, akik a szellemi szabadság megvalósításáért és az emberségességért szálltak síkra. A római szónok, a köztársasági államforma fönnmaradásának utolsó harcosa, Marcus Tullius Ciceró nem hagyott ránk pedagógiai vonatkozású művet, de életművét átszőtte a nevelés fontosságának felismerése. A tőle következő idézetek rámutatnak a benne élő humánus nevelői vénára. „Rossz jel, ha pénzzel igyekeznek elérni azt, amit erénnyel kellett volna kieszközölni.”, „Minden emberen segítsünk, ne nézzük, kicsoda, elég az az egy ok, hogy ember.”, „Akkora ereje van a becsületességnek, hogy még az ellenségben is szeretjük.” Nemcsak az emberséges szemléletéről és cselekedeteiről volt ismert, hanem az oktatás folyamatáról is volt véleménye. Cicero szerint a tanárnak nem szabad azonnal büntetnie, először kedvesen figyelmeztetni kell az érintettet, majd szeretettel megfedni, és csak ezt követően kell a rendteremtés módszereit alkalmazni. A nevelő jellemével is foglalkozott. Erre mutat rá a következő idézet: „A tekintélyelvű tanárok gyakran ártanak a tanulni vágyóknak!” Következzen egy részlet Ciceróról Prohászka Lajos egyetemi előadásából: „Humánus, vagyis igazi ember az, akiben semmi sem mértéktelen, semmi sem teng túl, hanem egységben és összhangban él. Tudjuk, minő nagy jelentősége volt a görögségben a mértéknek, de tudjuk azt is, hogy ez a középmérték (meszotész) egyáltalán nem jelentett valamiféle átlagot, tehát eredetiséghiányt, inkább a heroikus magatartás teljességét. A normalitás nincs adva, és nem megőrizni, hanem kiküzdeni kell. Ezért látja Cicero a humanitásban az igazi római politikai erények teljességét: a humánus ember az, akiben a gravitas [méltóság] és a honestas [tekintély] példaszerűen nyilvánul meg. Vagyis a humanitás célja és eredménye alapjában erkölcsi ideál.”
Ugorjunk egy kicsit a jelenbe. Kérdezzük meg magunktól, milyen nevelési eszme mentén szerveződik a jelenlegi oktatási rendszer? Nemcsak nálunk, hanem az egész világon? A hangzatos, fennkölt célok és feladatok mögé nézve egy zűrzavaros állapotot látunk, amelyet reformokkal, újításokkal igyekeznek toldozni, foltozni és folyamatosan rontani. Ez egy tudatos hozzáállás végeredménye. Emögött a rablógazdálkodók állnak, akik ma könnyedén terelhető, bizonytalan, közönyös, felületes diákokat „nevelnek”. Elég csak az alábbi karikatúra-ábrát megnézni!
Forrás: https://www.automatika.rs/zanimljivosti/nekad-i-sad-reforma-prosvete.html
Az oktatás kapcsán mindenütt a gyermekekben rejlő egyéni tehetség kibontakoztatását hangoztatják, de az előírt tanmenetek, a kötelező tananyagok, módszerek, oktatási eszközök ellenkező irányban fejtik ki a hatásukat. Ez a helyzet az országos felmérésekkel is! Az egységesített záróvizsgák/érettségik megírását azzal indokolják, hogy minden gyermeknek ugyanazokat a feltételeket kell biztosítani a továbbtanuláshoz, ezáltal viszont a diákok egyedi sajátosságainak figyelembevétele sérül. E vizsgák valódi célja más. Ezeken annak a felmérése folyik, hogy a tanulókat mennyire sikerült az adott hatalmi/politikai rendszer elveihez, elvárásaihoz idomítani. Azokra a tanulókra, akik a tudásuknál, logikus gondolkodásuknál fogva kilógnak a sorból, felfigyelnek a rablógazdálkodók. Ha nem sikerül őket a maguk oldalára fordítani és kihasználni, akkor elkezdődik az ilyen, gondolkodó fiatalok mellőzése, ellehetetlenítése.
E tanulók kiteljesedése a rablógazdálkodók gátjai miatt csak kitartással valósítható meg, de ez az egyedüli járható út. Fáy András gondolatával zárnám a mai cikket: „Háromszor születik az ember. Szüli őt az anya, a nevelés és a szerencse; s rendesen mindegyik másmilyennek szüli őt.”
WILHELM József
