Szemmel láthatóan felgyorsultak a Szerbiát húsba vágóan érintő politikai események. Egyre félreérthetetlenebb, hogy a belgrádi vezetés olyan kutyaszorítóban van, ahonnan nincs kiút. Színt kell vallani. Véget értek a mellébeszélések és az időhúzások.

A fennen és lépten nyomon hangoztatott Európai Unióba vezető út egyre jobban beszűkülni látszik, s csak akkor válik a szerb vezetés előtt járhatóvá, ha egyértelműen kimondja, merre tart. A titói örökségben gyökerező „balra kacsint, jobbra tart” politika befejeződni látszik, hiszen a brüsszeli hatalmaskodók Amerikával karöltve válaszút elé állították Vučićékat: velünk, vagy ellenünk. Pontosabban, elkötelezi-e magát Belgrád az úgynevezett nyugati értékek mellett, vagy pedig felsorakozik Oroszország mögött.

A kérdésre a válasz látszólag egyszerű, pedig egyáltalán nem az. A józan ész ugyanis azt diktálja, hogy a világ fejlettebb része felé kellene haladnunk, a nemzeti és vallási és történelmi érzelmek azonban Moszkva felé húznak – na, meg az óriási energetikai függőség is. Az egyszemélyes államvezetés azonban az utolsó leheletig igyekezik cselezni, habár számára sem kétséges, hogy meg kell harapnia az egyik ujját. De melyiket? Hiszen mindegyik egyformán fáj.

Az Európai Unió megkérdőjelezhető szavahihetőségű képviselői, élükön Németországgal és Franciaországgal, kerek perec kimondták (persze, árnyaltabban fogalmazva), hogy amennyiben Belgrád nem fogad szót, számolnia kell nemcsak a Brüsszelből olykor érkező ingyen pénzek elmaradásával, hanem azzal is, hogy ők (?) visszahívják az összes, Szerbiába irányult és irányuló befektetést. Furcsa értelmezése ez a demokráciának…

Bizonyos jelekből azonban arra lehet következtetni, hogy a szerb elnök alapjában véve már döntött, elhatározásának esetleges véghezvitelét pedig alaposan elő kell készíteni, tudjuk ugyanis, hogy az EU-követelések lényege Koszovó függetlenségének közvetlen vagy közvetett módon történő elismerése, amire a jelenlegi szerbiai társadalom egy igen jelentős része aligha hajlik.

Ezt bizonyítja a múltkori tüntetés is. Az elnöki rezidencia előtt kiabálók egyik-másika volt annyira balfék, hogy halálos fenyegetést is megfogalmazott, s ezzel alapot és jogot szolgáltatott a bűnüldöző és az igazságügyi szerveknek az eddiginél radikálisabb fellépésre. A tüntetők közül néhányat letartóztattak, s biztosra vehető, hogy ők nem ússzák meg szárazon, pontosabban börtönbüntetés nélkül. Az is bizonyos, hogy ebbe a témába a titkosszolgálat is vehemensen bekapcsolódott, csak mi (még) nem tudunk róla.

S ha már az oroszokhoz való gyorsabb kapcsolódási követeléseket az állam megtorolja, akkor evidens Vučić döntésének lényege. Erre utal a minapi kijelentés is, miszerint a nyugati követelések teljesítésének megtagadása igen komoly, megkockáztatjuk, akár végzetes következményekkel is járhat. Ha egyértelműbbé akarjuk tenni a dolgot, kijelenthetjük, hogy – látszólag – az oroszok ellen fog Belgrád fordulni. Azért látszólag, mert a háttérben minden bizonnyal folynak a tárgyalások, hogy a Moszkva ellen Szerbia által esetleg bevezetésre kerülő „büntetőintézkedések“ mit tartalmazzanak nyilvánosan, és mi legyen az apró betűs részben. Erre van egy jó szerb szólásmondás, de az nem szalonképes.

Az említett tüntetésnek azonban van egy másik vetülete is. Mivel az állami szervek határozottan felléptek ellene, ez akár azt is jelentheti, hogy – apró lépésekkel ugyan, de – kihátrálnak Oroszország mögül. Az állami kézben levő propagandagépezet, élén a közszolgálati televízióval és néhány, ugyancsak rezsimhű bulvárújsággal, egyre kendőzetlenül beszél arról, hogy az oroszok Ukrajnában lényegében agresszorok, s ezért el kell ítélni őket.

Ebben az adok-kapokban Moszkva sem akar lemaradni. A nagykövet, a szóvivők és az Állami Duma néhány prominens képviselője már többször kijelentette, hogy Szerbiát nagy kár fogja érni, ha a nyugati országok mögé sorakozik. Ez pedig nem más, mint a belügyekbe való beavatkozás. Dehát az orosz (amerikai, német, kínai…) vezetés sohasem törődött igazán ennek a problémának a lényegével. Ők, mindannyian kizárólag a saját érdeküket tartották szem előtt, különösen, ha egy ilyen, Szerbia méretű, számukra túl nagy jelentőséggel nem bíró államról volt szó.

Az eddigitől merőben eltérő propaganda tehát beindult. Iránya az EU felé vezet, s ezzel lényegében az is világossá vált, hogy Vučić merre vezeti az országot. Első nyilvános lépésként kezdi leépíteni a Putyin-imádatot, amit éppen ő hozott létre nagyjából tíz évvel ezelőtt.

Persze, a naivok feltehetik a kérdést, hogy miként lehet egy népet így megvezetni. Nos, a propaganda igen gyakran halálosabb a legkorszerűbb fegyvernél. Emlékezhetünk még a belgrádi tüntetésekre, amelyek Koštunica akkori államelnök (emlékszik még valaki a nevére?) védőszárnya alá vett, pedig az aligha spontán módon feltüzelt tömeg még az amerikai nagykövetséget is felgyújtotta, aminek jogilag azóta sem lett lényegesebb következménye.

A politikai színfalak mögött tehát megtörtént a kalapcsere, most pedig elsősorban a nép beetetése van folyamatban.

BOTH Mihály