Sokan emlékeznek még a labdarúgó-világbajnokság döntőjére és arra a kopaszodó középpályásra is, aki már élő legendának számított, pedig csak 29 éves volt. Tudták róla, hogy több társával együtt túlélte azt a müncheni balesetet, amelyben az akkori Manchester United tehetséges focistái közül többen is a repülőgép roncsai között lelték halálukat. Őt, a csapat akkor mindössze 18 éves reménységét Greg, a kapus mentette ki a roncsokból, jó egy évtizeddel később pedig világbajnok lett az angol válogatottal.
A hazai pálya is
Nem törvényszerű ugyan, de gyakran előfordul, hogy a rendező ország válogatottja nyeri a világbajnokságot. Így volt ez például Angliában 1966-ban, majd Németországban 1974-ben és négy évvel később Argentínában is. A ködös Albion legjobbjai azonban kétséget kizáróan a legjobbak voltak. Íme a döntőbeli összeállítás: Banks, Cohen, Wilson, Stiles, J. Charlton, Moore, Boll, Hurst, B. Charlton, Hunt, Peters. Az ellenfél sem számított gyengének, hiszen a nyugatnémetek a következőképpen álltak fel: Tilkowski, Höttges, Schnellinger, Beckenbauer, Schulz, Weber, Haller, Seeler, Held, Overath, Emmerich. Nyilván nem sokat mondanak ma ezek a nevek a fiatal olvasóknak, de akik legalább a tévéközvetítést élőben nézhették, életük végéig emlékeznek a nagy csatára; a 2:2-re, majd a harmadik, máig vitatott angol gólra, a felső lécről a gólvonal tájára pattant labdára, és Bahramov szovjet partjelzőre, aki beintette a gólt, Dienst svájci játékvezető pedig megítélte azt. Korabeli filmfelvételek kikockázásával gyakran még ma is akadnak olyanok, akik bizonyítani próbálják, miszerint a labda „nem haladt át teljes terjedelmével a gólvonalon”. Közel hat évtized után, persze, nem sok értelme van az ilyen elemzéseknek, de a foci már csak ilyen. Az viszont egyértelmű tény, hogy az 1966-os vb egykori szereplői közül ma már kevesen, egyre kevesebben élnek. A napokban éppen a világ valaha élt legjobb futballistái között számontartott Bobby Charlton távozott az élők sorából. A vitatott gólról ő érdemben nem nyilatkozott a mérkőzés után, hiszen nem látta a labdát, de leszögezte, hogy nem volt komoly súlya a hazai pályának. A semleges nézőknek is az volt a benyomásuk, hogy legfeljebb minimális előnyt jelenthetett a Wembley meg a hazai közönség. Különben ez volt az a világbajnokság, amelyen Magyarország akkori legjobbjai 3:1-re legyőzték a favorizált brazilokat Manchesterben, tehát akár azt is mondhatjuk, hogy semleges pályán játszva. De Albert, Mészöly, Bene és Farkas sincs már közöttünk.
A kitüntetett legenda
A világbajnok angol válogatott összeállításában nyilván feltűnt, hogy két Charlton is ott volt a csapatban: Robert mellett hórihorgas öccse, Jack is. Őt csak Jackiként ismerték, ahogy bátyja is Bobby néven került be a futball történetébe. Kicsik és nagyok is így ismerték. Amikor Sir lett, azaz lovaggá ütötte a királynő, ugyancsak a becenevén szólították. Amúgy klubhűségéért is kitüntetést érdemelt volna, hiszen 17 éven át játszott a Manchester United együttesében. Ez pontosan 758 meccset jelentett. Meg 249 gólt, holott középpályásként könyvelték el, akinek elsődleges feladata nem a góllövés, hanem a csatárok kiszolgálása, az ellenfél támadásainak megszűrése. És az idősebb Charlton minden poszton azt nyújtotta, amit elvártak tőle. Nem tudni, hogy valaha is beállt volna a kapuba, de minden más poszton megfordult. Most pedig, tíz nappal a 86. születésnapja után csendesen elaludt. Hosszú ideig betegeskedett egyébként, őt is a demencia gyűrte le. Hűséges felesége, Norma és lányai meg unokája mellette voltak. Természetes, hogy a hagyománytisztelő Angliában méltóképpen búcsúztak tőle, a klubja és a többi csapat is – ezen a hét végén ezért viseltek karjukon fekete gyászszalagot a futballisták és az edzők is a Premier League mérkőzésein.
(németh)
