Parasztvakítás

Az idő múlásával egyre inkább tapasztalhatjuk, hogy „nagy dolgok” vannak készülőben. Ez alatt kétségkívül az előrehozott választásokat kell érteni. Az ebből eredő „nagy dolog” csak az érintettek, tehát a hatalmiak és az ellenzék számára jelenthet sorsdöntő fordulatot, hiszen a balga nép már régen közömbössé vált a „ki fog uralkodni” témával kapcsolatban. Ők azonban, főleg a regnálók, vehemensen belevetették magukat saját maguk népszerűsítésébe, és ilyen-olyan populista magyarázatokkal igyekeznek már most kedvébe járni a majdani szavazóbázisnak.

Legújabb húzásuk az egyes élelmiszer- és tisztálkodási szerek árának maximalizálása. Persze, ez sem saját ötlet, hiszen Orbán Viktor már régen feltalálta ezt a meleg vizet. De az ötletet annál is inkább koppintani szabad (és kell is), mert a két „megmondóember” már jó ideje ugyanazt a nótát fújja. Mi több, már a második világháború után az állam minden stratégiai jellegű terméknek és terménynek maximálta a felvásárlási és az eladási árát is. Ez a gyakorlat még a nyolcvanas években is fellelhető volt a kereskedelemben, hiszen kormányrendelettel határozták meg az élelmiszerek beszerzési árára rápakolható haszonkulcs mértékét.

Ez azonban vajmi kevés támpontot nyújt számunkra, ha nincs lehetőségünk összehasonlítani az árakat bármelyik fejlett országéval. Nos, a belgrádi Danas napilap egy Németországban tanuló egyetemista lány segítségével párhuzamot vont a mi új divatú Jobb ár nevű maximalizált és az ottani azonos vagy hasonló árucikkek ára között.

Elöljáróban azt mindenképpen el kell mondani, hogy Németországban a nettó kereset sokban függ az illető dolgozó családi állapotától. Legrosszabb helyzetben az egyedülállók vannak, mert adó szempontjából ők az úgynevezett első sávba tartoznak, akiknek a bruttó fizetéséből adó címén a legtöbben vonnak le. Ennek ellenére a hivatalos kimutatás szerint az átlagkeresetük nagyjából kétezer euró. Azt is tudni kell, hogy a nyugati országokban a családi bevétel igen nagy részét a lakásbérlésre és az ezzel együtt járó rezsire kell költeni, ami nem ritka esetben a fizetés felét teszi ki. Ennek ellenére a megmaradt összegből egy négytagú család viszonylag szolidan meg tud élni. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy – például Németországban – a török feleségeknek csak egy kis hányada dolgozik, s a férjek sem (dolgozzák és) keresik véresre magukat.

De lássuk a Danas által felvázolt összehasonlítást, azzal, hogy tartsuk szem előtt az itteni és az ottani átlagkereset közötti 1:3 arányt. (Zárójelben a termék németországi ára).

Egy liter étolaj144 dinár (180–200), liszt 50 (90), szárazbab 259 (300–400), negyedkilós kiszerelésű margarin 79 (100), tehéntejből készült tarhó 64 (96), mélyhűtött borsó kilója 139 (150), vöröshagyma 79 (100). Az államelnök által az egekig magasztalt parizer és a virsli összehasonlításához nincs németországi alap, mivel ott ilyesmire nincs kereslet. Nyilvánvalóan a minősége miatt. Aki ugyanis megengedheti magának, ennél lényegesen jobb felvágottat vásárol, s csak mi hisszük és valljuk, hogy ez a két termék az ehető kategóriába tartozik.

A világszerte ismert olasz tészta kilója nálunk 300 dinár (amott 1 euró, 118 dinár), a 440 milliliteres Syoss hajsampon 700 (2,5 euró, 295 dinár).

Azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy Németországban az infláció jelenleg 6,1 százalékos, nálunk pedig (a bevallott) több mint tizennégy százalék.

A félreértések elkerülése végett hangsúlyozni szeretnénk, hogy az egyes termékek árának maximalizálására már régen szükség lett volna, hiszen azzal elejét vehette volna a kormány a túlzottan liberalizált piac adta lehetőségekkel való visszaéléseknek és elsősorban a kereskedelem gátlástalan pénzéhségének. Ennek a lényege elsősorban az árrés alakításában érhető tetten, hiszen a nagybani árra annyi százalék saját hasznot tesznek rá, amennyit nem szégyellnek. Olykor még ennél is többet. Hogy ez mennyire így van, kiderülnek a különféle akciókban. Mert hogyan lehet egy pár cipőnek vagy bolhapiaci minőségű textiliának az árából 60–70 százalékot elengedni?

Az sem kétséges, hogy a családok legnagyobb részének jól jön ez az intézkedés, hiszen napjainkban a negyvenezer dináros szavatolt fizetésből még az egyedülálló személy sem tud megélni, főleg, ha már a közeljövőben bevezetik az energiahordozók új árát (novembertől nyolc százalékkal drágul az áram…).

A fogyasztó szerencséjére és a parasztok legnagyobb keserűségére, a búza felvásárlási ára tavaly óta a felére csökkent, s így a malmoknak és a pékeknek nincs jogalapjuk a liszt, illetve a kenyér árának emelésére. Ez (is) nagy segítséget jelent Szerbia lakosságának elszegényedett részének, de ezzel együtt a rezsim közvetve azt is beismerte, hogy Szerbiában egyre kifejezettebben jelen van a szociális rétegeződés. A szegények tábora látványosan növekedik, a nábobok és a ki tudja, első milliójukat hogyan szerzett újgazdagok száma – elvileg – csökken, de nem az ő tönkremenésük folytán, hanem mert „a nagy hal megeszi a kis halat”. Arról nem is szólva, hogy a tűzhöz közel állók egy része adó és járulék címén milliárdokkal tartozik az államnak, amely a füle botját sem mozdítja a saját pénze behajtása érdekében. Pedig az idő múlásával egyre nagyobb szüksége lenne a költségvetésnek ezekre a kinnlevőségekre, de hát egy egyenlő polgárok országában akadnak egyenlőbbek is. Ezt a nép is látja, tehát valamivel be kell fogni a száját. Erre jó a liszt, a cukor, a sampon és a mosogatószer árának rendelettel való csökkentése, ami felér a parasztvakításnak is nevezett népámítással.

BOTH Mihály