Hölgyeim és uraim, Önöket átverték!

 

Vannak erre kevésbé szalonképes kifejezések is, bőséggel, egyik-másik hangulatában pontosabban is megmutatja az Önökhöz való viszonyulást, de most legyünk udvariasak és visszafogottak.

Amikor az idén tavasszal, a választási kampány hevében azt hallgatták nap mint nap, hogy ennyi meg annyi euró lesz az átlagbér meg a nyugdíj (majd nemsokára, majd mindjárt, ha előbb nem, hát jövőre), amikor azt hallgatták, hogy minden a legnagyobb rendben, van itt áram, lesz itt gáz, nem lesz gond egy szál sem, élelmiszerünk is annyi, hogy még kivitelre is jut, amikor államfői szintről harsogott az éterbe, hogy még halkonzerv is bőséggel jut minden egyes lakos számára (fejenkénti bontásban!), s hogy a só meg a cukor meg a liszt is hegyekben áll – na, akkor kellett volna résen lenni.

Olyan nincs a világon, hogy egy kicsi és szegény ország jól, sőt jobban éljen, mint addig, miközben a nálánál nagyobbak és gazdagabbak kénytelenek nadrágszíjakat húzogatni. Annál is inkább, mert a kicsi és szegény ország általában a nagyobbaktól és gazdagabbaktól függ; anyagi és gazdasági szempontból mindenképpen. Mert ha a nagy és gazdag ország kénytelen spórolósabbra venni a figurát, akkor elsőként azokat a kiadásokat fogja lefaragni, amelyek neki kevésbé fájnak. Például a kicsiknek és szegényeknek juttatott támogatásokat, az oda tervezett beruházásokat, a nagyon olcsó hiteleket. És a kicsi és szegény ország lakosainak bizony ez rossz lesz. Mert a kicsi és szegény ország önerejéből képtelen biztosítani lakosai számára, hogy egyre jobban éljenek.

Európában háború van. Mi, a Balkánon talán fel sem mértük, hogy valójában ez mekkora baj. Elvégre láttunk mi háborúkat, négyet is, itt dübörgött a fejünk felett nem is olyan régen. Ezért kissé sért is bennünket, ha azt mondják, hogy a második világháború óta Európa területén nem zajlott ilyen véres összecsapás. Na de kérem, bennünket elfelejtettek?! Hát mi már nem is számítunk?

Csakhogy a mi háborúink, bármilyen mocskosak, véresek, aljasak és értelmetlenek voltak, mégiscsak regionálisaknak maradtak. Az egykori Jugoszlávia utódállamainak egyike sem számít(ott) olyan tényezőnek, amely kihatással lett volna a világgazdaságra.  A világ nagyobbik részének, bármilyen szörnyű is ezt kimondani, pont nem számított, hogy Szlavónia mezőin a kombájnok helyett a halál aratott, hogy a baranyai szőlőtőkék aknákat „termettek”, hogy a dalmát tengerparton sirályok helyett golyók repkedtek, hogy Boszniában évtizedek óta nem látott népirtás folyt, hogy Vajdaságban hidak csonkjai meredeztek az égnek… Kicsik vagyunk, és kicsik a szomszédaink is, akikkel nem is olyan régen oly értelmetlenül ontottuk egymás vérét.

Nem úgy a mostani háború résztvevői: mindkét ország oroszlánrészt vállalt eddig a világ szegényebb részének élelmezéséből, az egyik pedig Európa gáz- és kőolajellátásából is.

És mégis: ugyanez az Európa nem nézheti tétlenül, ahogyan a nagyhatalom éppen eltiporni készül szomszédját, ezért a maga erősen hiányos eszköztárával próbálkozik a megfékezésével. Hogy ez fáj Európának is? Nyilvánvalóan. És ezt a nagyobb és gazdagabb országok tudták is, még azt megelőzően, hogy megpróbáltak gazdasági szankciókkal véget vetni a vérontásnak.

A különbség a nagy és gazdag országok és a miénk között nem abban van, hogy mindannyian fizetni fogjuk az emberség, a humánum árát, hanem abban, hogy a nagy és gazdag országok ezt jó előre meg is mondták a polgáraiknak, hogy tanácsokat adtak, hogyan viselkedjenek, hogyan spóroljanak, hogy mindenkinek kevésbé legyen rossz.

Bezzeg a mi kis országunk egyszemélyes vezetője nem volt képes őszintén beszélni. Mondjuk ki: hazudozott összevissza, a halkonzervektől a már megkötött, kedvező árú gázszállításig mindenről. Igyekezett egy fenékkel két lovat megülni, s ha egy ideig úgy is tűnhetett, hogy menni fog, mára kénytelen volt belátni, hogy ez bizony hülye ötlet volt.

Hétfőn az ország első embere már arról beszélt, hogy majd igyekeznek tíz százalék alatt tartani az áram és a gáz árának emelését. „Ez szinte hihetetlen siker, tekintettel arra, hogy mekkora az áram és a gáz ára a világpiacon” – mondta a fickó, aki két hónapja még azzal házalt, hogy „nagyon kedvező áron tud a következő három évben Szerbia gázt vásárolni Oroszországtól”.

De még ez sem elég. Mint kiderült, a bizonyos két ló és egy fenék valójában három ló és egy fenék. Ugyanis amikor arra senki sem számított, szombaton késő este a földbe csapódott Görögországban egy Antonov 12-es teherszállító repülőgép. Az ukrán tulajdonban lévő repülő bőven túlterhelve (a megengedett kilenc helyett tizenkét tonnányi rakománnyal) „Bangladesbe” szállított „lőszert”. Mármint először lőszert. Másodszor már csak katonai felszerelést, harmadszor gyakorlógránátokat. Akármi volt is a rakományban, a becsapódás helyszínének környékén a görög hatóságok óvatosságra intették a lakosokat, mondván, hogy mérgező anyagok kerültek a levegőbe.

S hogy minél kevesebben foglalkozzanak az Antonovval, annak úti céljával vagy a rakománnyal, viharsebességgel kreált a szerb államvezetés egy műbalhét arról, hogy Szerbia első emberét Horvátország nem engedte be a jasenovaci emlékhelyre. Az usztasákról, a második világháborús fasiszta bábállamról, a jasenovaci áldozat unokájáról (igen, ez a szerb köztársasági elnök), az összes szerb miniszter tiltakozó megnyilvánulásáról szóló híradások természetesen elnyomták a fehérfoszfor bűzét. Ahogyan a hétfő esti államfői nagymonológ fásult szenvedélye is képes volt elnyomni az egyre jobban fenyegető áram- és gázdrágulásról elejtett megjegyzések lényegét.

Közeleg a tél, hangzik a Trónok harcának kultikus mondata, amelyet eddig oly szívesen és oly gyakran idézett boldog-boldogtalan, ha kellett, ha nem. Pedig most valóban közeleg, és valóban hideg lesz. Ha nem is a szó meteorológiai értelmében, hiszen arról szépkeveset tudunk. De hogy kemény lesz, és megszorításokkal teli, abban biztosak lehetünk. Ezen egy államfői őszinte beszéd nem biztos, hogy segítene, de legalább tudnák az emberek, hogy mire számítsanak. Talán még fel is készülhetnének rá.

Ha tűzifával és élelemmel nem is, mert arra már nem biztos, hogy maradt pénzük és idejük, de legalább lélekben.

 KOCSÁNYOS Pálma