Szeretik Önök a Családi Kört? Akkor kérem, hogy olvassák el a Magyar Nemzeti Tanács médiastratégia-tervezetéből ollózott következő mondatot: „Nyilván nem fogjuk az olyan sajtót támogatni, amely tagadja a nemzeti öntudat, kulturális vagy nyelvi örökség fenntartásának szükségességét; amelynek fontosabb a beolvadás, mint a fennmaradás; amely ellentmond a többségi nemzettel való megbékélésnek, vagy Szerbia és Magyarország jószomszédi viszonyának.”

Az MNT szerint a Családi Kör az itt körülírt kategóriába tartozik, ugyanis a Magyar Nemzeti Tanács tájékoztatási bizottsága úgy döntött, hogy nem javasolja támogatásra méltónak a tartományi pályázaton.

Mit gondolnak Önök, a Családi Kör híján van a „nemzeti öntudatnak”, illetve egyenesen „tagadná” azt? Hiszen színmagyarul írunk, magyar versek, prózák, tárcák, szövegek, a szerbiaiak mellett magyarországi hírek, itthoni dolgainkról és a vajdasági emberekről szóló riportok, tudósítások szerepelnek a lapunkban. Olvastak-e Önök egyetlenegy olyan sort a hetilapban, mely „tagadná” azokat a „szükségességeket”, amelyeket az MNT feltüntet? Vajon a Családi Kör a „beolvadást” forszírozza? Nem tesz semmit a „fennmaradásért”? Ugyanakkor a többségi nemzettel való „megbékélésért” sem? Ráadásul még Szerbia és Magyarország jószomszédi viszonyának is ártana?!

Engedtessék meg nekem, hogy ne leplezzem az indulataimat, és szemenszedett hazugságnak, illetve olcsó közhelyek füzérének nevezzem vajdasági magyar kormányzatunk idézett gondolatait – amelyek nem is gondolatok, hanem frázisok, és súlyos vádakat tartalmaznak. Ha a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács a „keresztény értékrend”-re alapoz – mint írják –, akkor nem kellene vádaskodnia, hanem a szeretet, legalábbis az összetartozás nyelvén kellene beszélnie. Igen, kevesen és egyre kevesebben vagyunk, tényleg jó lenne, ha minél tovább fennmaradnánk – nem ellentétes ezzel az óhajjal a kirekesztő, kiszorító, leszóló, támadó „stratégia”, amit a kormányzatunk bevet ellenünk, a Családi Kör és a Szabad Magyar Szó szerkesztői, újságírói és olvasói ellen? Illetve az olyan médiumok és közéleti szereplők ellen, amelyeket és akiket valamilyen oknál fogva ki nem állhat? Miért szít ellenszenvet? Nem kellene összefogni? Együtt dolgozni? Mindenekelőtt egymással ápolni a jószomszédi viszonyt?

Csak nem az a baj, hogy ezek a médiumok nem a Pásztorok és az ő embereik nevével és fényképeivel, és nem Orbán Viktorral meg Aleksandar Vučićtyal vannak tele? Csak nem az a bibi, hogy kritikus hangoknak is teret adnak? Ami azt jelenti, hogy a demokráciát, a többszólamúságot szorgalmazzák? Azért vagyunk megvetve, mert kerüljük a kötelező közhelyeket? Mert magyarul írunk, nem pedig a politikai frazeológia szótárát forgatva? Pont ez a politikai frazeológia árt annak a bizonyos nemzeti vagy kisebbségi öntudatnak, ugyanis tartalmatlanná teszi. A magyar és a szerb nép pedig rég megbékélt, s a jószomszédi viszonyok nem abból adódnak, hogy Orbán meg Vučić hányszor ráz kezet és öleli át egymást a fényképeken, hanem azon, hogy itt, Vajdaságban szépen együtt tudunk-e élni szerbek, magyarok, bunyevácok, különböző politikai szemléletű emberek. Orbán és Vučić kézrázása üzleti jellegű. Amikor a Családi Kör hírt ad a szerbiai és vajdasági égető problémákról, napi gondokról és a botrányokról, akkor nem üzletel senkivel és semmivel, hanem azt teszi, ami egy újság dolga.

Köszönjük szépen, hogy Ön a Családi Kör olvasója. A nyomtatott sajtó kora lassan lecseng. Addig is nem kellene örülni annak, hogy a vajdasági magyarok még újságot olvasnak? Magyar keresztrejtvényt fejtenek? A Családi Kör és a Szabad Magyar Szó olvasóinak kisebb lenne a „nemzeti öntudata”, mint a felettébb támogatott napilapunk és hetilapunk olvasóié? Na ne! Ez a bizonyos öntudat egyáltalán nem azt jelenti, hogy okvetlenül a hatalmat élvező, nagy fizetésű politikusokat támogatja az ember. Akinek van öntudata, az reflexióra képes, a dolgokat több oldalról szemlélő individuum.

Ami pedig a nemzeti fogalmát illeti, azt sem szükséges fölülről dirigálni, majd ki-ki eldönti, hogy mit jelent számára magyarnak, vajdaságinak lenni. Én például egész életemben magyarra fordítottam szerb, horvát és német nyelvű könyveket, és ezzel a nemzet-köziséggel a magyarságom, sőt maga a magyarság sem vesztett semmit, hanem nyert vele. Naponta öt nyelven beszélek, írok, olvasok, de attól még nem kevésbé vagyok magyar, mint a magyarkodók. Szerb és magyar tanítványaim is vannak, és bizony a gyerekész sokkal jobban kezeli azt a bizonyos beolvadást, mint a komplett MNT, tudniillik a gyerekek jó része kétnyelvű, plusz két idegen nyelvet tanulnak, és ha valahova beolvadnak, az, remélem, a művelt emberek világa lesz.

Én azt is megértem, aki asszimilálódott. Marija Šimoković ma szerb író- és költőnő, ámbár szabadkai magyar családban nevelkedett. A színmagyar unokatestvérem Újvidékben szerb kulturális közegben asszimilálódott, egyébként dobos, és zenei nyelven is kifejezi magát. Számos magyar nevű kis tanítványom van, akik szerb osztályba járnak. Nincs ebben semmi elítélendő, ezek egzisztenciális döntések vagy fordulatok, és ebbe semmi beleszólása nincs a politikának. Azt szomorúan konstatálom, hogy a magyar kisgyerek nem ismerik a magyar mondókákat, közismert gyermedalokat, ami a szülők mulasztása és kortünet, hisz a gyerekek ma amerikai rajzfilmeket néznek, és nem dalolnak nekik a szüleik. Ez viszont a családi életre tartozik.

Nem magyarkodni kell, hanem fejleszteni a könyvkiadást, és gazdagítani az iskolakönyvtárakat, természetesen nemcsak magyar, hanem idegen nyelvű könyvekkel is. Ki tudja, a mai gyerekek melyik országban fognak élni. A politikusoknak nem a „nemzeti öntudattal” kellene foglalkozniuk, hanem munkahelyeket, jó munkakörülményeket teremteni, legalábbis megpróbálni elősegíteni, hogy a polgárok jobban élhessenek.

A „keresztény értékrend” teljesen homályos fogalom, de annyi biztos, hogy antiautoritariánus, magyarán szólva egy nagy tekintélyt ismer. Tudjuk, kit. Égit, nem földit.

RADICS Viktória