Hovatovább egyre izgalmasabb kérdéssé válik, hogy pontosan hogyan is fest, és milyen hatással van az, hogy a magyar állampárt magához láncolta a kisebbségi magyar politikumot. Míg az egyben tartott szavazótáborok a siker illúzióját kelthetik, a távlati perspektíva minimum ködbe burkolózik…

Egy két hete tartott komáromi konferencián Bárdi Nándor történész érdekfeszítő módon vázolta fel, hogyan váltak a kisebbségi magyar pártok mára Magyarország „ötödik hadoszlopaivá“ a Fidesz politikájának alárendelve, ill. a magyar nemzetállami törekvések részévé. Alighanem a szakember számos szövegében találkozhatunk majd ennek részletes kifejtésével, itt és most azonban azt szeretném néhány gondolat erejéig megvizsgálni, hogy az „egy a tábor, egy a zászló“ elve, valamint a fideszes hatalomtechnikai és ideológiai eljárások mit okoznak a kisebbségi politikumok számára.

Mindenekelőtt kezdjük egy olyan jelenséggel, amely hatalmi szempontból üdvös fejleménynek tűnik. Ez a saját táborok egyben való tartása, beszéljünk akár a VMSZ-ről, az RMDSZ-ről, Szövetségről vagy másokról. Ezeknek a választói csoportoknak – térségenként persze más-más arányban – vélhetően azok az emberek adják a többségüket, akiknek semmi kifogásuk nem akad a Fidesz által generált témák, jelszavak és eszmék kapcsán. Jól látható – s ez már hovatovább mintegy 10 éve zajlik, a VMSZ-nél erőteljesebben pl. nagyjából 2015 óta –, ahogyan a vezető kisebbségi politikusok is átveszik a folyton megújuló, mégis egy kaptafára gyártott orbáni paneleket. Mi több, mára eljutottunk oda, hogy közülük egyesek mind szótárukban, mind beszédstílusukban úgy lépnek fel, hogy gond nélkül lehetnének a Fidesz magyarországi funkcionáriusai is – lásd például Fremond Árpád nyilatkozatait a vajdasági magyar médiastratégia megvitatása kapcsán.

A választói csoportok természetesen nem egységesek, így például még mindig vannak olyan szavazóik a legerősebb kisebbségi magyar pártoknak, akik a „régi“ voksolói típusokat képviselik (például mert ezek a szervezetek nyugatosak és modernizációpártiak voltak), ám közülük egyes közegekben, például Szlovákiában már vígan szavaznak a többségi pártokra is. Mindenesetre szögezzük le újra és egyértelműbben, hogy van itt egy jó nagy illúziós tényező is, ami a határon túli magyar szervezeteket illeti. Azt láthatják, hogy az orbanizáló attitűdjük s egyáltalán a Karmelita kolostorhoz való kötődésük – emeljük ki: rövid távon! – politikai sikereket hoz, de még a rosszabb esetekben is biztosítja a fenntartásukat.

Igen ám, de a Fidesz abszolút védjegyévé váló polarizáló politika egyszersmind korlátozza is a mozgásterüket. Mit jelent ez? Például azt, hogy az Orbán-rezsim szövetségeseiként azonosítják őket saját országaikban, leginkább a populista, autoriter erők felé tolva el őket – már csak azért is, mert a Fidesz is az ilyen pártok (a Szerb Haladó Párt és a Smer a legjobb példák) társaságát részesítik előnyben. Ezzel részint a demokrata, részint a (szélsőséges) nacionalista erők számára válnak gyanússá vagy egyenesen vállalhatatlanná. Tóth Szilárd János barátom nemrég egy nyilvános beszélgetés során feltette a kérdést, hogy mi lesz például a VMSZ-szel, ha a budapesti és belgrádi hatalmak majd egyszer megbuknak. Válaszunk még nyilvánvalóan nincs. Szerintem a szervezeti háttér és hálózat ugyan vonzó portéka lehet majd a majdani tárgyalóasztalnál, ám az, hogy mint Ikarusz a Naphoz, a VMSZ pl. túlságosan közel került a tekintélyelvű patrónusokhoz, komolyan károsíthatja a későbbi szalonképességét jövendőbeli tárgyalópartnerei szemében.

Vannak azonban további korlátok is. Ahogy állítottam, a szavazótáborok derékhada nagy valószínűséggel erősen Orbán-párti érzelmeket dédelget, mi több, nyilván rendszeresen közvetlenül magyarországi médiumokból fogadja be ezeket az üzeneteket. Ezekre az emberekre megnyugtatólag hat, ha a helyi/regionális kisebbségi politikus is rácsatlakozik erre. Székelyudvarhelyen, Komáromban vagy Zentán „migránsozni“, „LMBTQ-zni“ biztos nyerő eljárásnak tűnik ezekben az esetekben – s az is, de csak egy pontig – merthogy etnikai/kisebbségi pártokról beszélünk, akiknek a választói bázisa számbelileg nagyon korlátozott, mi több, folyamatosan fogy. Azt gondolom, hogy ameddig a parlamenti küszöbök megugrása valamilyen módon lehetséges, addig a lehető legjobb értelemben vett demokratikus kultúrát kellene a kisebbségi pártoknak kialakítaniuk annak érdekében, hogy mennél szélesebb tömegek számára elfogadhatóvá váljanak. Ezzel nem fér össze az orbáni polarizáció, hiába tart biztosan talomban egy x mennyiségű szavazatot, s keltve ezzel annak illúzióját, hogy van itt valamilyen stabilitás és állandóság. Van, de az óra ketyeg, s míg a Fidesznek egy egész ország a rendelkezésére áll két- és hárommillió közti szűkebb-nagyobb táborral, addig gyökeresen más a helyzet határon túl. Meglehet, a fideszes eljárások importjának korlátozott sikeressége valójában csak tévútra viszi az orbanizálódott kisebbségi magyar politikai eliteket, akik immáron nem képesek figyelni a saját képviselendő közösségeik „pulzusára“, és biztosítani a hosszú távú fennmaradásukat autonóm (!) módon – de már arra sincs erejük, merszük vagy hát egyáltalán akaratuk, hogy lerázzák magukról a fideszes kapcsolat terheit.

A kérdéskört ezzel a gondolatmenettel nyilván nem merítettük ki, számos más résztémában meg lehet vizsgálni a vázolt folyamat korlátozott sikerességét és messzeható romboló hatását. Sokan és sok helyen utaltak már arra az elmúlt három évtizedben, hogy a kisebbségi magyar közösségek virágzásához elengedhetetlen lenne az, hogy intézményrendszerüket a saját igényeik és legjobb tudásuk szerint rendezzék be. Ide lehet még sorolni a közélet magas demokratikus színvonalának biztosítását a kisebbségi társadalmi sokszínűség konszolidálásával együtt, vagy a civil aktivitás fokozását és a legjobb értelemben vett modus vivendi kialakítását a „többséggel“ (pl. magas szintű nyelvtudás és tájékozottság, ill. a „gettósosdás“ elkerülése, miközben az asszimilációt igyekeznénk nem erősíteni) és így tovább. Számbeliség és kulturális/intézményi hagyományok kérdése, hogy ez hol és mennyire valósult meg (Erdélynek például mindig jobb feltételei voltak és lesznek ehhez), ám a nagy képet tekintve a legjobb esetben is csak részsikerekről lehet beszélni. Persze a Fidesz által különösen 2015 óta a kisebbségi közösségekre ontott pénzmennyiség akkora volt, hogy nem tudott nem pozitívan is hatni – de ez egyébként elmondható minden korábbi kormányról, beleértve az MSZP-SZDSZ koalíció által nyújtott összegeket, amelyek nagyjából ugyanakkora volumenűek voltak, mint az első és második Orbán-kormányok által nyújtott források. Az összképet azonban a legjobb esetben is kérdőjelek és kétségek tarkítják. Félő, a rendszerváltás óta eltelt lassan 34 (!) évben magyar viszonyrendszerben (az állami többségek szerepére most nem tudtunk kitérni) sem belülről, sem kívülről nem sikerült biztosítani a kisebbségi magyar társadalmak egészséges működését.

VATAŠČIN Péter