Luther Márton hazafelé tartva egy téli estén az egyik fenyőn ragyogó csillagfényekre lett figyelmes, és ez a látvány annyira lenyűgözte, hogy hazaérve azonnal meg akarta mutatni a családjának…
Egy régi családi fénykép került a napokban a kezembe: anyai nagyszüleim két, akkor még kisgyermekkorú lányukkal a nappali szobában a család karácsonyfája előtt gyűltek össze egy fotográfia erejéig. Zenta, 1962. A felvétel előterében nagyanyám, Sarnyai, született Bodó Erzsébet (1927–1975) egy széken ül, két oldalról mellette áll a két kislány, a szék mögött pedig nagyapám, Sarnyai István (1919–1973) a feldíszített fenyő előtt. A kisebbik gyermek – a kompozíció jobb szélén – ezen a képen megboldogult nagynéném és szeretett keresztanyám is egyben, Kávai, született Sarnyai Rózsa (1953–2004), balról pedig édesanyám, Sarnyai Mária (1950–2017). Évtizedek teltek el ennek a felvételnek az elkészítése óta, szereplői közül már senkit sem kérdezhetek meg a korabeli élményekről, a fénykép hangulata azonban mégis magáért beszél: az a meghitt szűk kis családi közösség, az összetartozás élménye. Számtalan jelkép zsúfolódik össze ebben a szinte véletlenszerű kompozícióban.
Így ünnepeltek ők.
Talán a maguk szerény módján.
Talán szándékosan is csak ilyen szűk körben. Hiszen a meghittség nem bírja el a lelátónyi publikumot, nem kellenek hozzá tömegek. A meghittséghez szűk családi környezetre van szükség, önzetlenségre és szeretetre. Pontosan valami olyasmire, ahogyan én gondolok most rájuk, ahogyan én, a leszármazottjuk emlékszem vissza.
A fenyőállításnak természetesen évezredes történelme van, amelyik messzire visszanyúlik a keresztényég megjelenése előtti időkre, hiszen már az ókori druidák is az örökkévalóság szimbólumát látták a házakra és az imahelyekre kiaggatott örökzöld növényekben. Ne nézzük hát megmosolyogva vagy kigúnyolva, ha egy-egy vitatható hitelességű tévésorozatban vagy mozifilmben már jóval a kereszténység előtti korokban is karácsonyfát láthatunk. Mert hát persze az évszázadok során rengeteget változtak a szokások és a néphagyományok, azokra mindig is erőteljes befolyással voltak az épp aktuális divatok és egyéb trendek, kisebb és nagyobb hatalmasságok, akárcsak a kényszerűségek, de a hitvilágban – és talán épp ez a lényege mindennek – a jelentős tartalmak mindig is zökkenőmentesen maradtak fenn és örökítődtek tovább, még ha apróbb-cseprőbb változásokkal, értelmezésbeli átalakulásokkal is. Így hát az életfa vagy a zöld ág életszimbóluma gyakran kapcsolódott a különböző ünnepek népszokásaihoz, köztük a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz is.
Tegyük hozzá azonban, hogy a régi keresztények is nagyot néznének, ha betévednének manapság egy átlagos lakásba, ahol az ünnepekhez közeledve karácsonyfát találnak. Már csak azért is, mert a karácsonyfa-állítás hagyománya csak jóval később, a 16. században terjedt el a kereszténységében, az egykori Német-római Birodalom területén. A feljegyzések szerint éppen Luther Márton (1483–1546) lehetett az első, aki égő gyertyákkal díszített fel egy karácsonyfát, mert hazafelé tartva egy téli estén az egyik fenyőn egyszeriben ragyogó csillagfényekre lett figyelmes. Luthert ez a látvány állítólag annyira magával ragadta, hogy amikor hazaért, mindenáron meg akarta mutatni a családjának…
Akárhogy legyen is azonban, a karácsonyfa-díszítéshez kapcsolódó hagyományok is nagyon sokszínűek, bár manapság már viszonylag elterjedt nézet, hogy a fenyőt december 24-én délután-este kell felállítani, sok helyen pedig azt is „a Jézuska hozza”, tehát ilyen megközelítésben meglepetés is egyúttal a gyerekeknek. De akkor viszont ők kimaradnak a közös fadíszítés családi élményéből…
Úgy tudjuk, hogy az 1800-as évek második felében bizony a karácsonyfát még mindig december 24-én délután díszítették fel, de ez a hagyomány időközben háttérbe szorult, mert az emberek a maguk módján türelmetlenek voltak: szerettek volna mihamarabb ünnepi hangulatba kerülni. De ismert olyan hagyomány is, amelynek értelmében a fát tizenkét nappal karácsony előtt kell bevinni a lakásba, azaz december 13-án. Mások szerint viszont advent első vasárnapján – ami az idén december 3-ra esett –, vagyis négy héttel karácsony előtt már nekiláthatunk a fa díszítésnek. Tehát elképzelhető, hogy több olvasónk otthonában már akkor is ott állt a karácsonyfa. Rohanó világunkban a modern, 21. századi keresztény ember a mindennapok száguldásában viszont azt mondja minderre, hogy állítsd fel és díszítsd, amikor és ahogyan neked megfelel, ahogy neked tetszik és praktikus – mindenki vigye be a fát a lakásába éppen akkor, amikor jut ideje rá –, mert egyébként sem ezek az apróságnak tűnő külsőségek a fontosak, hanem sokkal inkább a hozzájuk kapcsolódó és az általuk kifejezett szakrális tartalmak, amelyek épp az ünnepek lényegét jelentik.
Nagyon remélem azonban, hogy mindenkinek vannak ilyen vagy ehhez hasonló élményei, emlékei (emlékforgácsai… emlékmorzsái…), mint ez a régi családi fotó is az anyai nagyszüleimről, mert az ünnep bensőségességét és meghittségét – minden külsőségen túlmutatva – éppen ezek az apróságok határozzák meg. S ne tévesszük szem elől azt sem, hogy vélhetően épp az idén fognak majd elkészülni azok a felvételek, amelyeket leszármazottaink néhány nemzedék múltán majd ugyanolyan átszellemülten és elmélyülten méregetnek majd, mint most én is ezt a régi családi fotográfiát.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok békességben teljes, áldott, átszellemült és elmélyült karácsonyi ünnepeket, valamint örömökben és sikerekben gazdag boldog új esztendőt minden kedves olvasónknak! Legyen olyan eredményes a 2024-es esztendejük, amiről a későbbiekben megismételhetetlenként mesélhetnek majd az unokáiknak…
SZABÓ PALÓCZ Attila
