„A szél ott fúj, ahol akar; hallod ugyan a zúgását, de nem

tudod, honnan jön, és hová megy. Így van ez mindenkivel, aki a Lélekből

született.” (Biblia, János evangéliuma)

Csubela, Kasza és 1. Pásztor

Abban a történelmi kegyben volt részem, hogy éveken át közeli munkatársa lehettem a Vajdasági Magyar Szövetség három első (megboldogult) elnökének.

Csubela Ferenc precíz, szorgalmas pártépítő volt. Mindenkivel szót értő. Lehetett, mert akkor még a VMSZ csupán épült. Sem hatalma, sem pénzügyi befolyása nem volt. A vezetőség és a tagság nagy része csupán hallomásból ismerte egymást. A közös építési cél nyugis időszak volt. Szervezni kellett, nem vitatkozni.

Kasza József már Szabadka polgármestere volt. Nagyon nem akart a VMSZ elnöke is lenni, de más gyors megoldás nem akadt. Gyorsan beletanult a pártvezetésbe. Pillanatharagú volt. Olyankor képes volt kiabálással beszélni a munkatársaival. Ezt ugyan kényelmetlen volt hallgatni, de tudtuk, hogy csupán átmeneti. Nem volt haragtartó vagy bosszúálló – egy óra vagy egy nap múlva már ismét barátságosan beszélt a lekiabáltakkal. Haragja, amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan szállt el.

Pásztor István pártelnöki karrierje fantasztikusan indult. Sikeresen ötvözte a csubelai békés diplomáciát és a kaszai határozottságot. Eleinte sokat, szinte mindent megtett a vajdasági magyarság összefogásáért. Toleranciával, békességgel. Akkor sokan szerették/szerettük. Sajnos a magánélete úgy alakult, ahogyan, s a jóságát néhány év alatt „kinőtte”. Dühét és haragját sohasem mutatta ki, de amikor már hatalma volt emberi sorsokról dönteni, akkor jött a jaj. Akit a fogára vett, annak sohasem bocsátott meg, s ha alkalma nyílt rá, előbb-utóbb elgáncsolta. Később már közismert a helyzet: a vajdasági magyarság egysége és sorsa nem volt számára fontos. Más vizekre evezett, s megszűnt a korábbi erénye, hogy mindenkit meghallgatni, mindenkit az építő brigádban tartani. Nem kiabált, ám annál rosszabb volt a halkan, de ellenmondást nem tűrő hangon kiadott, sokak számára sorsfordító döntése.

Utánuk most Pásztor Bálint. Őt ugyan évtizedek óta ismerem, de csak felületesen. Sokszor találkoztunk és beszélgettünk, de a VMSZ ügyeiben ritkán mutatta magát. Akkor sem, amikor karrierje kezdetén a Magyar Nemzeti Tanács Intéző Bizottságát irányította. Elnökösködéséről még korai véleményt mondani. Ha az apja nyomdokain halad, akkor nem nyertünk vele. Amennyiben ötvözi a csubelai békességet és az apja kezdeti szakaszában mutatott egységépítést – akkor még a maroknyi vajdasági magyarsággal is csodákra lesz képes. Ennek jelei még nem láthatóak például a magyar sajtó fölszabadítása terén. Az újságok (és a Pannon) továbbra is pártközlönyök. Nincs bennük újsághoz méltó tartalom. Némi reményt keltett Lovas Ildikó hatékony pártéleti semlegesítése, de ezzel egyelőre vége a dalnak.

Szóra sem érdemes?

Holtakról vagy igazat, vagy semmit.

Olvasom, hallgatom, hogy Pásztor Istvánról dicshimnuszokat zeng a vezércsapata. Ez a dolguk, ezért kapják a fizetésüket. (Azon sem lepődnék meg, ha kezdeményeznék a szentté avatását.) Mert annyi jót tett a vajdasági magyarságért! Hűha! Voltak olyan időszakai, de nem a közelmúltban. Eladott bennünket kilóra. Bárkinek, aki vevő volt rá.

Na, szóra sem érdemes az egész. Történészek nem fognak foglalkozni vele. Nyugodjon békében. Meg mi is. A dal szerint mindenkit elfelednek egyszer. A mai fiatalok azt sem tudják, ki volt Tito. Pedig nagyobb ász volt a mi Istvánunknál.

A Vajdasági Magyar Szövetség is nagy ívben visszakanyarodott. Egy VMSZ-es régi tagtársam (aki még szóba áll velem, mert van ilyen) találta ki és mondta:

– Annak idején mi, az alapítók és építők voltunk a vállalók, mert volt kockázat. Most átvették a hatalmat a vállalkozók, akiknek csupán munkahelyet jelent a párt.

Pásztor Istvánra az a régi mondás érvényes: Nagy ember volt nagy hibákkal. 

Egy másik bölcsesség szerint a nagy embernek nagy az árnyéka. Amit sem átlépni, sem abból kilépni nem lehet. Bármennyire is szeretnék az utódai.

 Összezavartok, elvtársak!

Valamikor még tudtam, hogy mitől baloldali és mitől jobboldali egy-egy párt. Ma már fogalmam sincs, hogy miért sorolják be így őket.

Vannak ugyan ma is pártprogramok, de ezekkel két gond van: a nép nem ismeri ezeket, hanem csak azok, akik megírták. Másrészt egy párt sem tartja be, hanem a napi szükségletekhez alkalmazkodnak.

Régen úgy volt, hogy a baloldali pártok képviselték a munkásság, az alkalmazottak érdekeit. Nem tudok ilyen szerbiai pártról! Sem hatalmi, sem ellenzéki oldalon! Megszűnt akkor a baloldaliság – mindenki jobbra igazodott? A saját jobb életéért?

Ez jutott eszembe, amikor Losoncz Alpár akadémikusunk a Magyar Szónak adott interjújában ezt mondta:

„A mai kornak nincs semmifajta eszméje. Tipikus jelensége az, amit úgy hívunk, hogy „igazság utáni állapot”. Az igazság ugyanis nem igazán érdekes többé, mert ugyanolyan értéke és jelentése van a könyv révén feldolgozott igazságot kereső gondolatnak, mint a piacon vásárolt hagymának. Az eszmék kiürültek, az igazság pedig üveglábakon áll.”

Nagyon tetszik a pontos megfogalmazása. Ki-ki gondolkodjon a saját fejével. Hátha rájön, hogy a bal vagy a jobb oldalon áll.

MISKOLCZI József