Slavica Đukić Dejanović, a nyolcadik évtizedébe lépett, de még mindig pótolhatatlan szocialista káder eddigi tartalmas és változatos életpályája során megannyi fontos politikai és vezető tisztséget töltött be. Hét ciklusban volt parlamenti képviselő, egy időszakban házelnök, de megjárta a családvédelmi, majd egészségügyi miniszeri posztot, volt egyebek mellett a niši Klinikai Központ igazgatója, egyetemi tanár stb., és itt még korántsem ért véget az általa betöltött fontosabbnál fontosabb pozíciók listája. Eredeti végzettségét tekintve neuropszichiáter, és mindezek ismeretében vállalta (vállalnia kellett?) a tanügyi tárca vezetését is, pedig már jó ideje élvezhetné nyugdíjas napjait: kötögethetne otthon, vagy finom kalácsokat süthetne a családjának. Az oktatásügy mai állapotának ismeretében viszont jelölői vélhetően nagy szükségét látták ideg- és elmegyógyászi ismereteinek.

„Terápiás javaslat” 

Ilyetén nem is csalatkozhattak, amikor a minap bejelentette „terápiás javaslatát” az iskolák megingott tekintélyének helyreállítására. Egyik televíziós szereplésében kijelentette, hogy az iskolai címer, himnusz és egyenruha bevezetése elősegítené, hogy a diákok jobban megszeressék az iskolát, és erősebben kötődjenek hozzá.

A bejelentés nem sok újat hozott, a remélt „gyógyhatások” tekintetében jócskán hagy kételyeket, de a közvéleményben számos reagálást váltott ki.

Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az arculatépítés (azaz az ún. imázs kialakítása) minden intézmény számára fontos, hisz általa válik egyedivé és felismerhetővé. Ugyanakkor nem külső tényezőknek kell megszabni sem a módját, sem az idejét. Legkevésbé úgy, hogy központilag elrendelik. Maguk az érintettek tudják legjobban, hogyan szeretnék a saját „énjüket” legjobban kifejezni. Ehhez viszont nem elegendőek a külsőségek. Iskolák esetében végképp nem, hiszen megfelelő teljesítménynek és minőségnek is társulnia kell hozzá. Ha ez nincs meg, vagy nem igazán megfelelő, az előbbi hiteltelenné válik és értelmét veszti.

A tisztes korú miniszter asszony, mint mondtuk, nem új ötletekkel hozakodott elő, inkább ifjúkori emlékeket idézett fel magában. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben ugyanis volt már ilyen, központilag vezérelt törekvés. A diákoknak munkaköpenyt kellett viselniük, melynek bal oldali mellényzsebére varrták az iskolai címer korabeli technikával nyomtatott képét. Ezt minden mosáskor le kellett fejteni, majd ismét felvarrni, mert a mosást nehezen állta. A címeren általában a korabeli szocialista ideológia kedvelt motívumai (ötágú csillag, fáklya, könyv stb.) szerepeltek, de akadt olyan tervező is, aki ezek egy részét simán elhagyta.

Számos iskolának jelenleg is van egyedi grafikai megjelenítője, amit nem címernek, inkább logónak (logotip) nevezünk, és rajta van az iskolai memorandumon, honlapon, kiadványokon, rányomtatják az ajándéktárgyakra, sportmezekre, alkalmi pólókra, sapkákra stb.

Valakit esetleg meglep a himnusz ötlete, vagy az jut eszébe, hogy Branko Ružić előző miniszter 2021-ben elrendelte: az összes szerbiai iskolában szeptember elsején le kell játszani vagy elénekelni az állami himnuszt. Ez a rendelet máig érvényben van, de most nem erről van szó.

Az iskola saját himnusza vagy ünnepi dala már a múlt század utolsó harmadában is létezett. A becsei samusok kórusa például minden iskolanapon elharsogta, hogy „…ünnepeljük ezt a szép napot! / Samu Mihály emléke lobogjon, / ki a harcban példát mutatott.”

Ugyanezt énekelte a petőfisek kórusa is azzal a különbséggel, hogy a névadó nevét lecserélték. A szövegíró neve nem maradt meg az emlékeimben, de a zeneszerzőé igen: ő id. Simovics László zenetanár, a legendás óbecsei tűzoltózenekar karmestere volt.

 Köpeny helyett formaruha

A (kötelező?) iskolai egyenruhák gondolata sem új. Mladen Šarčević, a váratlan és bizarr, de rendületlenül születő új ötleteiről elhíresült tanügyminiszter még 2016-ban kilátásba helyzete a bevezetésüket. Az elképzelés korántsem az iskolaköpeny visszaállításáról szólt, sokkal inkább a brit colledge-ek mintáját idéző egységes öltözet bevezetését jelentette volna. Sőt, a megvalósulásukat is egyedi módon szorgalmazta. Mi sem igazolta ezt jobban, mint az, hogy az állam a fővárosi agglomeráció egyik „falusi” iskolájának közpénzen csodaszép egyenöltözetet rendelt egy neves divattervezőtől!

Az ötlettől azt remélték, hogy egyszer s mindenkorra megoldja a hazai közoktatás két legnagyobb gondját: eltörli a szociális különbségeket, továbbá csökkenteni fogja a kortársi erőszakot(?). Az indoklás több sebből vérzett, hiszen a szociális különbségeket legfeljebb elfedni lehet, megszüntetni nem. („Növeli, ki elfödi a bajt” – írta anno Illyés Gyula.) Az iskolai erőszak megszüntetéséről most tán ne is szóljunk. (Bár Šarčević szerint a járvány miatti távoktatás idején az is sikerült.)

Ezen a ponton néhány évre meg is akadt a dolog. Ma már egy kézen meg lehetne számolni azokat az intézmények, ahol fellelhetők az egyenviselet nyomai. A vajdmagy politikum ennek ellenére erőt és (jobbára anyaországi köz-) pénzt nem kímélve nemrég újfent bevezette az egyik vajdasági magyar iskolában.

A kötelező iskolai egyenruhák kérdése két lényeges elemen múlik. Az egyik a választás lehetősége, a másik a pénzelés.

Ha ugyanis a szülők (a gyerekeikkel együtt) szabadon választhatnak iskolát, akár még az egyenruha önköltségessé tétele is indokolt lehet. Aki – akár teherviselés mellett is – abba az intézménybe akar járni, ám tegye. Kérdés, hogy ilyen esetben hányadán állunk a szociális különbségek eltörlésével. Igaz, ma már a magán-, egyházi és alapítványi iskolák az államiakkal egyenrangúan működhetnek, sőt az euróezrekben mért tandíjat szedő magániskolák száma folyamatosan növekszik. Ezzel a szociális különbségek nemigen csökkennek.

Állami alapítású és fenntartású, ún. közintézmények esetében más a helyzet.

Az elvileg ingyenes közoktatásban még akkor is kérdéses valamiféle egységes viselet rákényszerítése a diákokra, ha netán közpénzekből szereznék be. Önerőből vásároltatva pedig végképp.

A véleményt mondók jó része legfeljebb azt tartaná elfogadhatónak, ha a diákok és a szülők közös egyetértésben döntenének a kérdésről. Csakhogy ízlések dolgában meglehetősen nehéz, szinte lehetetlen mindenki számára elfogadható döntést hozni.

A nagy tapasztalatokkal bíró miniszter asszony remélhetőleg tisztában van ezekkel a feloldhatatlan ellentmondásokkal a kicsit „retróra hajazó” ötletei kapcsán is.

A szerbiai sajtó egy része eleve a közoktatást sújtó tömérdek súlyos gond elmaszatolását (szalonképesebben: kozmetikázását) véli felismerni a kijelentésben.

Idült kétkedők szerint még ha meg is valósulnak az elképzelések, érdemben nem fognak hozzájárulni sem az iskolák tekintélyének növeléséhez, sem az iskolák iránti viszonyulás helyreállításához.

 BERETKA Ferenc