Állapotrajz és távlatok szakértői szemmel

Ezeken a hasábokon számtalan alkalommal írtunk már arról, hogy a szerbiai oktatási rendszer egészét súlyos gondok terhelik, és olyan töretlen és megállíthatatlannak tűnő leépülési folyamat megy végbe, amely lassan a normális működését veszélyezteti. Nem a fennmaradását, hiszen azt kötelező érvényű előírások „garantálják”, sőt nagyvonalúan tágítani igyekeznek. Egyre gyakrabban hallani, olvasni ugyanis, hogy komolyan fontolgatják nálunk a tankötelesség korhatárának kitolását középiskolás korig.

Hovatovább, a kötelező óvodai felvétel alsó határa is elvileg a betöltött 3. életév, miközben tudjuk, hányadán állunk óvodai férőhelyekkel, ha immár kistelepülési környezetekben, sőt faluhelyen is „óvodai várólisták” borzolják a kedélyeket, és egész nyáron azon kell izgulniuk a szülőknek, sikerül-e a gyereket óvodába íratni. Ugyanakkor még mindig jelentős számban vannak, főképp érzékeny társadalmi kategóriákba tartozó gyermekek, akik a kilenc hónapig tartozó kötelező iskola-előkészítő programban sem vesznek részt.

A nem túl biztató értékeléshez jelentős támpontot nyújt a hazai oktatáselmélet több kiváló és meghatározónak számító szakértőjének véleménye is. Dr. Ivan Ivić professzor, aki a 2016–2020 közötti időszakra vonatkozó oktatási stratégia egyik kidolgozója, majd a felemás megvalósítást követően meghatározó kritikusa mellett dr. Ana Pešikan egykori tudományügyi és technológiai miniszter, a belgrádi Bölcsészettudományi Kar doktori iskolájának tanára is komoly aggodalmaknak ad hangot a szerbiai oktatásügy jelenkori állapota és kirajzolódni látszó távlatai miatt.

Vörös fonal az oktatás minősége

A 2021 végén a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia kiadásában megjelent Ključni podaci o obrazovanju u Srbiji (Kulcsfontosságú adatok a szerbiai oktatásban) című kötetben, amelyet kettejük mellett dr. Aleksandar Kostić is társszerzőként jegyez, négy pontban fogalmazták meg a szerbiai oktatási vertikum fő problémáit:

– az óvodai nevelésben és oktatásban a legnagyobb problémát elsősorban a bejutás korlátozott lehetősége jelenti, a marginalizált társadalmi csoportokból származó, leginkább rászoruló gyermekek számára pedig a nem megfelelő arányú befogadás;

– a közoktatásban nagy gondot jelent a pedagógusok jogállása: a teljes létszám fele határozott idejű munkaviszonyban áll, így bármikor munka nélkül maradhat; az intézményi és pedagógusi autonómiának szinte semmilyen tér nem jut; rosszul halad az iskolahálózatok optimalizálása, nem megfelelő a középiskolák regionális eloszlása, az iskolák képzési profiljai pedig nem igazodnak az ország gazdasági fejlődéséhez;

– a felsőoktatásban túl nagy szakadék feszül az alrendszerek fejlesztése, valamint az ország és a fiatalok szükségletei között. Amit mi jelenleg oktatunk és kínálunk, nincs összhangban azzal, amire az ország fejlődéséhez szükség lenne. Hasonlóan hiányzik az összhang az intézmények tevékenysége és annak hatásai között;

– az óvodától a doktori képzésig, az oktatási vertikum egészén vörös fonalként végighúzódó problémát jelent az oktatás minősége.

 A konszenzus is hiányzik

Ana Pešikan egy hosszabb interjúban részletesen ki is fejtette a fenti sommás, de a lényeget jól megmutató értékelés alapjában álló tényeket és nézeteket, amelyeket a szakember egytől-egyig súlyos problémaként definiál.

Az elemzés mintegy húsz olyan okot sorol fel, amelyek az elmúlt másfél évtized alatt a hazai oktatási rendszer mélyrepüléséhez vezettek. E kivétel nélkül tanulságos meglátások mindegyikét nem tudjuk tételesen idézni, de bizonyos közös elemek menték érdekes csoportokba lehet ezeket sorolni.

Az első helyen áll, és kiemelt probléma, hogy a „napi politika beleavatkozik az oktatás szakmai kérdéseibe”. Ezzel szorosan összefügg például az, hogy a változások eldöntése és végrehajtása az oktatásban is fentről lefelé („top to down”) zajlik, holott épp az ellenkező irány lenne kívánatos, nemkülönben az, hogy hiányzik a döntésekhez szükséges tudás és felkészültség.

A második problémacsokor általában tagadó megfogalmazású „hiánylista”, és alapvetően a hozzá nem értés vészes elburjánzását mutatja. Ilyen a divathajhászás, a felületesség, a hozzá nem értés és a felelősség hiánya, így a ma meghozott intézkedések következményei gyermekeinket, sőt az unokáinkat is érinteni fogják.

Ezzel szorosan összefügg az, hogy az észlelt problémákra az oktatásirányítás csak részleges megoldásokkal próbálkozik, és figyelmen kívül hagyja azokat a hatásokat, amelyeket ezek a rendszer más részeire gyakorolnak. ​​ Mivel az egyes megoldásokat nem kíséri megfelelő hatásvizsgálat és értékelés, a dolgok folyamatos javítása helyett hirtelen és éles vágásokat és fordulatokat kell végrehajtani. A folyamatos jobbítás ugyanis az oktatás területének alapos ismeretét, az elméleti és empirikus kutatások, a pozitív példák, az oktatás minőségét befolyásoló feltételek és tényezők alapos ismeretét kívánná meg, ám ez hiányzik.

A harmadik problémacsoport szorosan összefügg az iskola, a családok és az állam interakciójával. Az iskola és a tanárok tekintélyének lerombolása nemcsak az iskolákra és a tanárokra van káros hatással, de a fiatal nemzedékek fejlődésének is rovására megy. Komoly kérdést jelent, hogy milyen üzeneteket küldünk a gyerekeknek és fiataloknak a tudásról, a közösségről, az államról, a szebb jövőről, de a probléma a gyerekek és a felnőttek médiaműveltségének hiányossága is, amely az egyedüli védelem lehetne az eltérő indíttatású manipulációkkal szemben.

A világban végzett kutatások is mutatják, a hazai gyakorlat pedig ékes példája annak, hogy a sikeres oktatási rendszer megteremtésének egyik komoly akadálya az oktatás problémáival kapcsolatos közös megértés (konszenzus) hiánya.

Hogy ezen a téren várható-e nálunk érdemi változás, és mikor, egyelőre nem lehet megjósolni. Így a távlatok sem túl biztatóak.

BERETKA Ferenc