Ígéretünkhöz híven folytatjuk az oktatási rendszer problémáinak taglalását a belgrádi gimnazisták Oktatásügyi Minisztériumhoz címzett nyílt levele apropóján.

Az iskolai élet és az oktatási folyamat legfontosabb, ugyanakkor leginkább ellentmondásos viszonyrendszere a pedagógusok és a diákok gyakran antagonizmusba torkolló kapcsolata.

Az a három, egyenként általában négyéves életszakasz, amit korai gyermekkorunktól a felnőtté válásig iskolapadban töltünk, ezer szállal kötődik kezdetben egy, utóbb egyre több tanárhoz. Ez a kapcsolat alapvetően a kölcsönös bizalomra és együttműködésre épül, és bár „jóban-rosszban” osztoznak, lépten-nyomon felbukkan benne az „ellenérdekeltség” megannyi eleme is, főleg azért, mert a tanár tilt, tűr és támogat, feladatokat ad, számonkér és értékel. Nem pont azt, és nem mindig úgy, ahogy a diák abban a pillanatban elvárná. Ebből véget nem érő frusztrációk és egyéb rossz érzések keletkezhetnek, amelyek legfeljebb a ballagás pillanataiban kezdenek oldódni.

 Ellenérzések hálójában

Egyébként viszont kölcsönös kifogásokban, megalapozott vagy alaptalan gyanúsításokban, nehezen palástolható ellenérzésekben nyilvánul meg. Ilyenkor mindkét oldal megbántva érzi magát: a tanár olykor életkora és képzettsége, valamint „felülrendelt szerepe” okán, a diák az ebből következő „kiszolgáltatottsága” miatt.

A belgrádi diákok szerint fő gond az, hogy nem lehet megfelelően panaszt tenni egy-egy tanár munkájára. „A pedagógiai-pszichológiai szolgálatnak ugyan elmondhatjuk a problémánkat, de a dolog többnyire ennyiben is marad. Szerintünk ez nem helyes, hiszen ahogy a tanulóknak az iskola általános szabályai szerint kell viselkedniük, úgy a tanároktól is meg kell ezt követelni. […] Van olyan tanár, aki pályafutása alatt ügyet sem vet a diákok iránti alapvető viselkedéskultúrára, és ezt minden szemrehányás vagy számonkérés nélkül megteheti” – vélik a diákok.

A tanárok ugyanakkor felróják, hogy a tanulókból kiveszett a felnőttek iránti tisztelet, nem tartják be az alapvető viselkedési normákat, fegyelmezetlenek, rosszak a munkaszokásaik, szétszórtak, nem érdekli őket a tananyag, a figyelmeztetéseket elengedik a fülük mellett, és még a tilalmakra is fittyet hánynak (lásd: a mobiltelefonok használatával összefüggő problémák).

Még nagyobb gondot jelent, ha a diákok engedetlensége erőszakos cselekménnyé válik, számos esetben a tanár személyisége, tekintélye, esetenként testi épsége ellen.

A tanároknak leginkább azt róják fel, hogy „nem magyarázzák jól el” a tananyagot, sokat követelnek, túl szigorúak, kivételeznek a diákokkal, különösen pedig, hogy „pikkelnek” egyikre-másikra (általában a méltatlankodóra). Nem ritkák az olyan vádak sem, hogy nem tartják tiszteletben a diákok személyiségét, gorombáskodnak velük, olykor a testi fenyítéstől sem riadnak vissza.

A mundér és a becsülete

A jegyzetírónak, aki maga is egész életét a pedagógusi pályán töltötte, nyilván kötelessége védeni a mundér becsületét, és meg is teszi mindaddig, amíg a mundér viselője maga is óvni igyekszik attól, hogy beszennyeződjön.

De megteheti-e, ha azt látja, hallja, olvassa, tapasztalja, hogy vannak pályára tévedt krétalovagok (szerencsére talán még ők vannak kevesebben), akik a maguk felülrendeltségének és feddhetetlenségének csalhatatlan hitében, valamint az általuk (akár önkényesen) adott osztályzatok „erejétől” megittasulva rendre sárba tiporják a drága felöltőt?

Vagy akik a rájuk bízott gyermekek bizalmát aljas módon kihasználják, és akár ösztöneik kiélésének tárgyává teszik őket? Sőt, erről még büszkén regélnek is a közösségi oldalaikon, ahogy az elhíresült budapesti pedagógiai asszisztens tette (és különféle jogi csűrés-csavarások után akár büntetlenül meg is úszhatja az esetet).

De afölött sem szabadna szemet hunyni, ha a tanulók tiporják sárba, nem a tanári mundért, hanem annak hús-vér viselőjét. Nagyon elszomorító, hogy az utóbbi időben erre számtalan és egyre durvább példát láthatunk nemcsak távoli országokból, hanem a közvetlen környezetünkben is. Egy Prahova megyei (romániai) iskolában pl. kiskorúnak tűnő diákok szexuális aktust utánoztak középkorú tanárnőjükkel. Tettüket társaik videóra vették, és ki is posztolták az interneten – adta hírül egy ottani lap, a Transtelex.

Ne higgyük, hogy – ha nem is ennyire durva formában – hasonló jellegű dolgok nálunk nem történnek meg.

Kollégaként, emberként nehezen tudok elkeserítőbb látványt említeni, mint a tanórát sírva elhagyó vagy könnyeit méltósággal rejtegető pedagógusét, akinek meggondolatlan süvölvények oly mélyen gázolnak bele akár ismétlődően is a lelkébe és emberi méltóságába, hogy azt soha nem lehet onnan kitörölni. És egyszerűen tehetetlen, mint ahogy a romániai angoltanárnő is tehetetlenül és esetlenül volt kénytelen eltűrni a megaláztatást, amelynek elkövetőit némi méltatlankodás után „írásbeli megrovóban” részesítették.

Fegyelmi eljárás (és minden jel szerint felmondás) vár viszont arra a szerbiai tornatanárra, aki karjánál fogva megrángatta az egyik diákot. „Függetlenül attól, hogy a tanuló szidalmazta és becsmérlő nevekkel illette őt, a tanárnak, ha ilyesmit tesz, számítania kell a szankciókra” – nyilatkozta az érintett iskola igazgatója.

Befejezésül álljon itt pozitív példa is, amit egy Kanadába áttelepült szerbiai angoltanárnő osztott meg.

A kanadai iskolákban „a diákok és a tanárok viszonya többnyire baráti, és ritkán látni szigorú tanárt, mert szinte nincs is. Mindenki mosolyog, mindenki odamegy a gyerekekhez, hogy segítséget nyújtson, kinyitja az ajtót, segít megkeresni, ami elvesztett és hasonlók. A tanulók természetesen mindezt viszonozzák.”

Valahol itt kellene keresni a bölcsek kövét!(?)

 BERETKA Ferenc