Van annak valami különösen undorító jellege, amikor a nők elleni erőszak felszámolásának világnapján egy parlamenti képviselő megüti, majd csaknem leteperi a földre a képviselőtársnőjét. Márpedig ennek lehetett tanúja mindenki, aki akár csak fél szemmel is figyelte, hogy mi történt hétfőn a szerbiai parlamentben. Gyanítom, egyik képviselőnek sem éppen az járt az eszében, hogy a létező legközvetlenebb módon sikerült igazolni, mekkora szükség van az erőszakellenes világnapokra – mégis éppen ez történt. Ugyanis a mindenféle világnapok funkciója az, hogy rámutassanak egy-egy, a társadalomban jelen lévő problémára, amelynek a mindennapokban nem is igazán szentelünk figyelmet.

A brutális parlamenti képsorok láttán azonban vélhetően keveseknek jutottak eszébe a világnapok meg azok üzenete, sokkal inkább annak a dilemmának az eldöntése, hogy az ember szekunder szégyenérzete, a dühe vagy az elkeseredése nagyobb-e.

Történt ugyanis, hogy hétfőn ülésezett a parlament. Az ellenzék napirendre szerette volna tűzni, hogy a szkupstina vitassa meg a kormány felelősségét az előtető alá temetett tizenöt ember halála miatt – amit a kormánypártok nyilván lesöpörtek az asztalról.

Azt viszont már az első pillanattól kezdődően lehetett látni, hogy itt nem pusztán felszólalások meg verbális ütésváltások lesznek, ugyanis az ülés kezdetén az ellenzéki képviselők transzparenseket emeltek a magasba, amelyeken a mostanra szállóigévé vált Vér tapad a kezetekhez (Krvave su vam ruke) felirat szerepelt, utalva arra, hogy a kiterjedt állami korrupció következménye volt az újvidéki vasútállomás előtetejének leszakadása, amely alatt tizenöt ember lelte borzalmas halálát.

Az ellenzéki demonstrációra a kormánypártiak készülhettek, mert azonnal a magasba emelték saját plakátjaikat is, amelyeken a Sárga söpredék, a korrupció és a tolvajlás a középső nevetek (Žuti ološu, korupcija i lopovluk su vaše srednje ime) felirat volt olvasható, mintegy utalásképpen a Demokrata Párt egyes tisztségviselőinek bő egy évtizeddel ezelőtti, ugyancsak gyanús üzelmeire. (Most arra már ne térjünk ki, hogy ugyanazoknak a tisztségviselőknek egy része ma már a haladók soraiban feszít büszkén…)

Akárhogyan is, a plakátmutogatás csak a kezdet volt – jegyezzük meg: ebben még semmi felháborító nincs, mindenki úgy hívja fel a figyelmet egy általa fontosnak jelzett problémára, ahogyan akarja, amíg az tettlegességig nem fajul.

Viszont azzá fajult. A tettlegességgé. Előbb csak lökdösődés volt, majd papírgalacsinokkal való dobálódzás, majd vízzel való locsolkodás. És jöttek az ökölcsapások.

Hogy ki kinek mit mondott, azt a tévéközvetítés nyomán nem sikerült szétszálazni, ugyanis az adás folyamán csak a parlamenti házelnök, Ana Brnabić szavai hallatszottak, aki aztán házelnökhöz a legkevésbé sem méltó módon reagált, nem csitítani, hanem éppen ellenkezőleg, izzítani szándékozott a zűrzavart.

Mivel azonban a 21. században élünk, ahol mindenki mindent felvesz és közvetít, utóbb a közösségi médiában megjelent felvételekből annyit ki lehetett hámozni, hogy az ellenzékiek azt kiabálták a kormánypártiaknak, hogy gyilkosok, a kormánypártiak pedig sárga söpredékezték az ellenzéket.

Hogy a kormánypártiak komolyabban készültek a „bulira” abból is kiderült, hogy a karzaton egy hatalmas molinót is kifeszítettek, amelynek üzenete szerint „A sárga tolvajok háborút akarnak”. Ott is volt némi lökdösődés, kötélhúzás, azonban mire a házelnök végre észbe kapott, és a kormánykoalíció képviselőit a helyükre terelte volna, már általános volt a káosz, amit aztán az ökölcsapások „koronáztak meg”. Amennyire rekonstuálni lehet a történteket, először Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter ütötte meg a Zöld–Baloldali Front vezetőjét, Radomir Lazovićot, aztán elszabadult a pokol.

Sokan ütöttek sokakat. A kormánypártiak körbefogták és csépeltek néhány ellenzéki képviselőt, mire Marinika Tepić, a Szabadság és Igazságosság képviselője vörös folyadékot öntött a kormánypártiak felé. Ezt követően a haladópárti Igor Bečić rárontott Tepićre, hátracsavarta a kezét, így próbálva meg elvenni tőle a transzparenst, majd a földre vitte a képviselőnőt, akit a közelben lévő képviselők próbáltak megvédeni – ami újabb verekedésbe torkollott.

És miután az ezeket a jeleneteket bemutató felvételek a délután folyamán elárasztották a közösségi médiát, Bečić este bejelentkezett a Pink TV műsorába, ahol elmondta: „Mindenki, aki ismer engem, megerősítheti, hogy soha nem alkalmaznék erőszakot egy nővel szemben. A parlamentben is vallom, hogy zéró toleranciával kell viszonyulni bármiféle előszakkal szemben, kölönösen, ha az nők ellen irányul.”

Aha.

Láttuk.

Történt mindez abban a műsorban, amelyben Aleksandar Vučić volt a vendég, aki a parlamenti botrány napján arról beszélt, hogy három év múlva repülő taxikban utazhatunk Szerbiában, majd elmagyarázta, hogy technikailag hogyan kell szabályozni a taxik repülési útvonalát.

Repülő taxikról beszél az államelnök. Egy olyan országban, ahol a parlamentben a miniszterek ütik az ellenzéki képviselőket. Egy olyan országban, ahol „hatóság elleni erőszak” miatt zárnak hetekre börtönbe egyetemistát, aki a barátnőjét próbálta megvédeni, akit éppen csuklyás, feketébe öltözött verőemberek rángattak volna el egy tüntetésről – hogy utóbb kiderüljön, nem verőemberek ezek, vagyis hát igen, de éppenséggel van rendőri igazolványuk… Egy olyan országban, ahol vezető ellenzéki politikusokat börtönöznek be, mert tüntetnek. Egy olyan országban, ahol az előállított nyugdíjast a rendőrség épületében úgy verik meg, hogy el kell távolítani az egyik heréjét…

Lehet, hogy a tízszázalékos nyugdíjemelés meg a repülő taxik ígérete képes elfedni a tényt, hogy egy olyan országban élünk, ahol a brutalitás állami szintre emelkedett, ahol az áldozat nem számíthat még tisztességes eljárásra sem, nemhogy bocsánatkérésre és kártérítésre, ahol azok ülnek rács mögött, akik szerint ez nem normális, és azok ütnek a parlamentben, akiknek egy minisztérium vezetése lenne a dolga…

Mindez lehetséges.

De nem kellene legalább belegondolni, hogy tényleg rendben van-e ez így?

KOCSÁNYOS Pálma