Lezajlott a választási kampány. Ez azonban nem jelenti, hogy az állam legfelsőbb vezetősége felhagyott a polgárok iránta való bizalmának erősítésével. Tekintettel az európai időszerű eseményekre, természetesen elsősorban az oroszok ukrajnai agressziójára, a politikai propagandában a biztonsági kérdésekre helyezik a főhangsúlyt. Ugyanis nemrégiben – szerbiai viszonylatban – éleslövészettel egybekötött hadgyakorlatot tartottak a Pasuljanko poljén, ahol a tüzérség igyekezett bizonyítani.

Ugyanakkor bejelentették, hogy tárgyalások folynak a britekkel tizenkét Typhoon vadászbombázó vásárlásáról. Ez az Európában gyártott egyik legkorszerűbb gép, s ennek megfelelően nem olcsó. Hogy pontosan hány tízmillió euróra van szükség egyetlen ilyen „repcsi” megvételére, az adófizető köznépnek nem kötik az orrára, de annyi bizonyos, hogy a belgrádi vezetőségnek igen mélyen a zsebbe kell nyúlnia, ha komolyan gondolja az üzletet.

Az pedig tény, hogy a napokban hat kínai katonai szállítógép érkezett a Nikola Tesla polgári repülőtérre, s – állítólag – mindegyik tömve volt föld-levegő rakétákkal. Mert Szerbiának erre is szüksége van.

Ha a két ügylet pénzügyi vetületét elemezzük, nem kell matematikai zseninek lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, miszerint igen jelentős összeget költ az államvezetőség a haderejének növelésére. Ugyanis csupán egy vadászbombázó nagyjából százszor annyiba kerül, mint egy közepesen felszerelt röntgengép, vagy az árán akár húsz, mágneses rezonanciás berendezést lehetne venni – amelyből Vajdaságban csak néhány van, pedig igencsak szükség lenne rá.

A fegyvervásárlás azonban maradéktalanul beleillik Aleksandar Vučić unos-untalan hangoztatott meggyőződésébe, miszerint szavatolni akarja (ő, egyedül?) a polgárok békéjét és biztonságát. Ez rendben is van, hiszen már több mint két hónapja – szerencsére csak kívülállóként – láthatjuk, hogy mivel jár a rossz szomszédi „békétlenség”. Halottak ezreivel, menekültek millióival, sok száz milliárd dolláros rombolással.

Másrészt felmerül a kérdés, hogy kitől félünk. Hiszen Szerbiát csaknem teljesen körülkerítette a NATO, amelytől – egyelőre – nem várhatunk támadást. Ha pedig – ne adj’ isten – mégis, akkor sincs egy szemernyi esélyünk sem. Ez világosan bebizonyosodott huszonhárom évvel ezelőtt, amikor a katonai szövetség ezerháromszáz harci géppel támadt ránk. Egymás után lőtte le a vadászgépeinket, nekünk pedig csak egy Phantomot és egy F–117-es „láthatatlan” sikerült rakétával földre kényszerítenünk.

Arról nem is szólva, hogy az észak-atlanti katonai szövetség alapelve Dumas Három testőr című regényből ismert: „Mindenki egyért, egy mindenkiért”. De csak védekezésből. Ha valamelyik NATO-ország agresszióra vetemedne, azt csak a saját szakállára tehetné, és nem számíthat a többiekre. Ez akkor is így volt, amikor két tagállam (Törökország és Görögország) esett egymásnak.

Kénytelenek vagyunk részben igazat adni a horvát elnöknek, aki azt kérdezte, hogy ki támadná meg Szerbiát. Oroszország? Aligha. Amerika? Milyen érdeke fűződne hozzá? Szerinte Horvátország biztosan nem.

Vagy a Koszovóban levő ROSU nevű különleges alakulat? Ennek a létszáma és katonai felszereltsége azonban nevetségesen alacsony, hiszen erejéből csak a (volt) tartomány északi részében élő szerb emberek terrorizálására, nem pedig egy egész ország leigázására telik.

És ezzel bezárul az a kör, amelyben esetleges ellenségek tartozhatnak. Az esetleges belső ellenség megzabolázásához pedig nincs szükség légvédelmi ütegekre. Az emlékezetes március 9-i nagy belgrádi tüntetések alkalmával Milošević is „csak” a tankokat vezényelte az utcára. Akkor ennyi is elég volt a balkáni diktátor hatalmon tartására.

A szükségszerűnek nevezett, de a gyakorlatban és a logika szerint csak részben igazolható fegyverkezés másik vetülete, hogy folyamatosan pénzt kell fordítani a gépek karbantartására. Békeidőben a 35-40 tonnás harckocsik csendben és nyugalomban „elvannak” a kocsiszínekben, de gyors üzembe helyezésük csak akkor lehetséges, ha teljesen rendben vannak. Ezt bizonyították az 1991-es események is. A zentai laktanyában évtizedekig porosodtak az ősrégi T–54-es tankok, s amikor ki akarták vezényelni őket, csak úgy volt lehetséges, hogy az egyikbe új akkumulátort szereltek, begyújtották, majd a többit vontára vették. Ha nem lett volna tragikus, akár nevetségesnek is nevezhettük volna.

Ha nem is ennyire „meredek”, de hozzá hasonlítható a szerb légierő helyzete és állapota is. Amíg ugyanis a NATO vadászpilótái évente 150-200 órát töltenek a levegőben, a mi pilótáinknak csupán 10-15 órára van lehetőségük. Egy vadászgép „órabére” ugyanis nem kevés pénzt emészt fel. Pedig a népi mondás szerint „a gyakorlat teszi a mestert”.

A szerbiai katonaságnak azonban van talán még ennél is égetőbb gondja, s erre nemrégen a katonák szakszervezete is felhívta az illetékesek figyelmét. Ez pedig a folyamatos létszámhiány. A hivatásos bakák fizetése ugyanis messze elmarad a más, közszolgálatot teljesítők keresete mögött. Mi több már az úgynevezett reális gazdaságban dolgozókéval sem versenyképes. Elsősorban ez az oka annak, hogy nem kevesen felbontják az állammal kötött szerződésüket, és máshol keresnek jobb megélhetési lehetőséget.

Hiába tehát a korszerű és méregdrága haditechnika, ha nincs, aki végezze a folyamatos karbantartást, ugyanakkor alkalmas legyen a bevetésre is. Egy hadsereg ereje pedig elsősorban a felkészültségében nyilvánul meg.

A kérdés tehát az, hogy fegyverkezünk, vagy a harci eszközöket raktározzuk?

BOTH Mihály