A Családi Körben január 30-án közölt legutóbbi cikkemben (A VMSZ és a šešelji-miloševići politika viszonya tegnap és ma) arról írtam: a Vajdasági Magyar Szövetség igyekszik úgy manőverezni a hónapok óta tartó szerbiai belpolitikai válságban, hogy a kötelező igazodásokon kívül ne essen túlzásokba, s valahogy átvészelje a történéseket. Nos, a pártelnök aheti kijelentései miatt ez már a cikkleadás után megdőlt, Pásztor Bálint ugyanis azóta egyértelműen beállt Vučić mögé.

Nem szükséges itt és most felidézni, milyen kijelentéseket tett a pártelnök (vagy akár Vicsek Annamária EP-képviselő), a lényeg, hogy az újvidéki tragédiát nem tagadva igyekezett mentegetni a Vučić-rezsimet. A pedagógusokról például azt mondta, „semmi sem fog megváltozni annak hatására, hogy nem végzik a munkájukat”. Érdekes, Pásztor Bálintot az tudtunkkal nem szokta zavarni, amikor a párt „nem ajánlja”, hogy egy iskola valakit felvegyen tanítani akkor, ha az adott személy politikailag nem eléggé megbízható. A pártelnök többek között valószínűleg nincs tisztában a tömegmozgalmak és sztrájkok korszakos jelentőségével, ahogyan az egyetemi plénumok értelmével sem. Sokaknak mellékesnek tűnhet az elmúlt két és félszáz év társadalom- és politikatörténetének böngészése, ám talán mégsem elpocsékolt idő, ha ezt tesszük szabadidőnkben.

Látványos volt az is, ahogyan a VMSZ nem ellenezte egyértelműen a teljesen légből kapott vajdasági deklarációt – noha teljesen világos, hogy Vučić miért próbálja előrángatni a semmiből az állítólagos szeparatizmus veszélyét. Látjuk, persze, hogy a VMSZ közvetlen tartópártjai is öles lépekkel igyekeznek felvenni a tempót a hozzájuk képest nehézsúlyú szereplőkkel. Orbán Viktor legutóbbi évértékelőjében maximálisan igyekezett igazodni a trumpi amerikai politikához, s olyan dolgokat is kimondott, amilyeneket eddig nemigen. Aleksandar Vučić pedig pár napja már egyenesen azt mondta, Szerbia hibát követett el, amikor megszavazta az európaiak által előterjesztett ENSZ-határozatot Ukrajnáról – amely például arról szólt, hogy Oroszország az agresszor.

Természetesen nincs arról szó, hogy az USA vagy bármelyik nyugat-európai állam ne lett volna képmutató, álszent és opportunista a történelem során. Szerbia esetében legutóbb és leginkább talán a NATO-bombázás vetett fel kérdéseket, hiszen az a kifejezetten katonai célpontok, valamint a hadseregnek fontos üzemeken kívül úgy bombázta szét az infrastruktúrát (több száz esetben pedig vétlen civileket), ami világosan visszavetette az ország egészét – így a magyar kisebbséget is.

Ám bármilyen szemrehányással is élhetünk Szerbiából a Nyugat irányába, ettől még Oroszország agressziója: rablóháború. Nyugaton a kapitalizmus persze súlyos problémákat és ellentmondásokat termelt ki önnönmaga számára – az ukrán állam elmúlt 30 éve pedig sok tekintetben kudarcok sorozata. Ám látnunk kell: Oroszország saját birodalmi ambícióit igyekszik kielégíteni azzal, hogy kihasználja ezeket a problémákat.

Ha erőnek erejével is, de meg kell próbálnunk visszatérni ahhoz, hogy erkölcsi tények és állásfoglalások alapján értékeljük a dolgokat, ahogyan ebbe az irányba sikerült az emberiség egy részének elmozdulnia 1945 után. Ez érvényes a szerbiai tömegtüntetésekre is, különös tekintettel a diákokra. Pásztor Bálint ugyanúgy tudhatja, mint egyébként bárki más is, hogy az SZHP és partnerei (vagyis a VMSZ is) olyan mértékben itatták át hatalmukkal a szerbiai társadalmat, amire az emberek most már azt mondják: elég volt.

Ebben a mostani történetben játszhatna igen pozitív és építő szerepet egy kisebbségi magyar párt az említett erkölcsi alapon. Rámutathatna a társadalom strukturális perifériájára szorult emberek bajaira. Egyáltalán kiemelhetné (de valósan és a politikai jelentőség hangsúlyozásával), miért fontos a társadalmi, azon belül az etnikai sokszínűség. Hangsúlyozhatná, hogy az állam decentralizálására van szükség, s egyben arra, hogy a polgárokat érdekeltebbé tegyék saját ügyeik képviseletében. Mindez pedig azt is jelenthetné, hogy a „hatalmasokkal” való alkualapú, hierarchikus kapcsolat (a „vezák”) helyett valamilyen más víziót kínálna arról, hogy miként is érdemes az embereknek részt venniük a közügyek intézésében. Nem utolsósorban pedig az oktatásfejlesztésért is síkra szállhatna, hogy mostantól számítva 20-30 év múlva szép eredményeket mutasson fel a gyerekek tudatos állampolgárokká való nevelésében.

Minderre azonban hiába vágyunk. Ellenben megkapjuk az áldatlan állapotok gyáva mentegetését.

Meglehet, a VMSZ mint önálló és demokratikusnak nevezhető entitás története nem is most, hanem hosszú évekkel ezelőtt ért véget. Már csak az a kérdés, mi lesz vele akkor, ha belátható időn belül váltás következne be Belgrádban és Budapesten. Ám talán már mindegy is…

 VATAŠČIN Péter