Gyakran hallani – magunk is többször leírtuk –, hogy Szerbia a korlátlan lehetőségek hazája. Azzá vált immár, hiszen a vezetői újabban gazdasági tigrisnek, a demokrácia bástyájának, a térség legerősebb államának (is) nevezik, már csak az ötvenes években hallott mondás hiányzik, amely szerint „a határ a csillagos ég”. Ez sincs azonban messze, hiszen két év múlva itt rendezik a világ szórakoztatóiparának fesztiválját, az Expót, amelyre az ország szinte minden kapacitását hadrendbe állították. Szállodák, stadionok épülnek, talán még az évtizedekkel ezelőtt beharangozott belgrádi metró is elkészül. Vagy legalább egy szakasza.

@kc = Vita a terroristákkal?

Az elmúlt, közel tíz hónapban, amióta a tömegtüntetések és tiltakozások tartanak, a felvonulókat a hatalom különböző jelzőkkel illette. Nevezték őket az állam ellenségeinek, külföldi bérenceknek, terroristáknak, banditáknak. Maga az államfő adta meg minden esetben az alaphangot, amit aztán a talpnyaló médiamunkások ájulásig szajkóztak olyannyira, hogy a tüntetők államcsínnyel való állítólagos fenyegetőzését már a kedvenc tévétulajdonos is szó szerint értette, és amikor az egyik éppen miniszternek kinevezett pártvezető a stúdióban agyvérzést kapott, szó szerint a következőket mondta: „Ministar je doživeo državni udar”. Magyarul: A miniszter államcsínyt szenvedett el. A szerb nyelvben ugyanis a szívroham neve: srčani udar. Igen ám, de az előre betanult szöveg itt akkor ugrott be, amikor nem kellett volna. A terroristáknak nevezett diákokkal egyébként sincs miről tárgyalni, ők Szerbia ellenségei – harsogták ugyanezek az újságíróknak nevezett propagandisták. És harsogják ma is. Újságaikat, tévéadóikat nem nevezem meg, ki-ki megtalálja őket a távirányítójával vagy a trafikjában.

Az immár választások kiírását, de mindenekelőtt igazságot, a felelősök megbüntetését követelő egyetemi hallgatók és polgárok tavaly november óta tartó tüntetéseit, tiltakozásait semmibe vette a hatalom. Külföldi beavatkozást, usztasák aknamunkáját is sejtették a megmozdulások mögött. A diktatúrák sajátossága, hogy mindig valamely külső ellenséggel viaskodnak. Emlékszünk, ugye, Virág elvtársra, a Tanú című magyar filmből: „Elvtársak, a nemzetközi helyzet fokozódik!” Pelikán József ezt nem igazán értette. Ahogy mi sem manapság, amikor körülnézünk vagy a pénztárcánk tartalmát vizslatjuk.

Az államfő pedig augusztus végén a megszokott teátrális módon üzent a néhány nappal korábban leterroristázott tüntetőknek: hajlandó velük a televízióban megvitatni az időszerű kérdéseket. Akár az általuk hónapok óta követelt előre hozott választásokról is szó lehet a tévékamerák előtt.

@kc = Az illetéktelen

Az államfő váratlan és valóban meglepő pálfordulása csupán az elégedetlen diákok és polgárok körében nem okozott meglepetést: azonnal válaszoltak, elutasítva az ajánlatot, amely nemcsak későn érkezett, hanem nem is a megfelelő helyről jött. Nem államelnöki illetékesség ugyanis a tévévita. Az a választási kampányban a politikai pártok és jelöltek dolga, tehát a választások kiírása előtt tárgytalan erről beszélni. Nem szólva arról, hogy az ország minden polgárának elnöke a hatályos jogszabályok értelmében nem kampányolhat egyetlen politikai párt mellett sem. Igen ám, de a jogász végzettségű államfő naponta szegi meg az alkotmányos előírásokat és törvényeket. Egyetlen nappal a békülékenynek tetsző felajánlás után már a piac rendszabályozását hirdette újabb televíziós szereplése során. A kereskedelmi és ipari miniszter, de a pénzügyminiszter távollétében is bejelentette, hogy az árrést maximálni fogja az állam. Ennek következtében mintegy 3000 (háromezer) árucikk lesz olcsóbb. Mutogatta mindezt fűzfából font kosarakba rakott élelmiszerek és más áruk mellett – a már régóta ismert táblára írva krétával a számokat. Ez látványos, de a szakemberek szerint inkább kabaréba illő, megalapozatlan mutatvány.

Amúgy meg a tüntető diákok már tavaly megmondták: az államelnök (Szerbia alkotmánya szerint) ezekben a kérdésekben (is) illetéktelen.

@kc = A buszhiány

Mindeközben országszerte szerveznek ellentüntetéseket, azaz felvonulásokat, amelyekkel bizonyítani próbálják, hogy az emberek többsége az utcai felvonulások ellen van. Ezeken az összejöveteleken és sétákon csupán az állami vállalatok alkalmazottai és a haladók megrögzött, állhatatos hívei vesznek részt, így hiányzik a tömegesség. A legnagyobb városokban is csupán néhány százan vonulnak, az pedig már komikus, hogy a hatvanas éveikben járó állítólagos tüntetők egyike-másika azt sem tudja, melyik vállalatban kapott munkahelyet. Egyikük meg is jegyezte: „Szólhatnának már, hogy hol dolgozom, mert öt hónapja elhelyeztek egy állami cégnél, kapok fizetést, és járok a tüntetésekre, felveszem a napidíjat meg a szendvicset és ásványvizet, de nem mondták, hol a munkahelyem.” Nincsenek többé tehát buszkaravánok, amelyek egyik városból a másikba szállították a pártkatonákat, az ilyen-olyan híveket. A kényszerű tagságot beleértve.

Amúgy meg a szomszédom, az ősrégi kritikus szerint minderről az mesél majd, aki megéri. Mert aki meséli, nem biztos, hogy megéri.

Ennek ellenére maradok az a krónikás, aki eddig is vállalta az aranykor minden fordulatát. Aztán aki megéri, majd meséli.

NÉMETH János