Tikkasztó meleg, kígyózó sorok, több száz, különböző nemzetiségű türelmetlen ember – vajon mi az oka annak, hogy szinte minden héten azt olvassuk, hogy ez és ez a határátkelő elesett, oda már ne menjenek, másik átkelőnél próbálkozzanak? Mi állhat a háttérben? Politika? Ki nem fizetett bérek? Munkaerőhiány? Vagy netalán csak szimpla lustaság? Ez az, amit végre minden egyszerű, hétköznapi, dolgos vajdasági magyar ember tudni szeretne, nem azért, mert akkor megnyugodna a lelke, hanem azért, hogy végre már történjen valamiféle előrelépés az ügyben.

Hosszú évek óta szenvedünk attól a fejetlenségtől, ami egyes szerb–magyar határátkelőkön uralkodik. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy a mindössze 30–50 kilométeres távok megtétele eseteként akár 2–3 órát is igénybe vesz, ami valljuk be, azok számára, akik hétköznaponként munka, továbbtanulás, illetve az ahhoz köthető gyakorlat elvégzése, kirándulás, bevásárlás, esetleg családlátogatás céljából indulnak útnak, teljesen abszurd és felháborító. De nemcsak nekik, hanem nekünk, az anyaországból hébe-hóba hazajáróknak is, nem beszélve a külföldön könnyebben, sikeresebben boldoguló családtagjainkról, rokonainkról. Nekünk, akik csak egy tányérnyi meleg húslevesért, egy finomra főzött paprikásért, egy puhára sütött piskótáért, egy kupica pálinkáért, hosszú, meleg ölelésekért, nagy beszélgetésekért meg egy kevés, friss levegőért megyünk haza.

A kígyózó kocsisorok mellett megtömött határbuszok, kerítéshez láncolt kerékpárok, melléjük parkolt kis motorok és szintén ott hagyott autók jellemzik az átkelők környékét. Na de meddig még? És mit gondolnak erről azok, akik a legkülönbözőbb okok miatt tényleg sűrűn igénybe veszik ezt a fejetlen rendszert?

A 23 éves Edina fogtechnikusnak tanul. Az elméleti oktatás Hódmezővásárhelyen, a gyakorlati pedig Szegeden zajlik, ennek okáért ő rendszeres határátkelő.

„Több mint egy éve ingázom Királyhalom–Szeged, illetve Királyhalom–Hódmezővásárhely között, ugyanis egy OKJ-s képzés keretében igyekszem elsajátítani a fogtechnika csínját-bínját. Ám a koronavírus-járvány természetesen erre is rátette a kezét. Az elméleti oktatás éppen ezért egy darabig online zajlott, ám a gyakorlati oktatás megmaradt jelenlétinek, ezért a pandémia miatt bevezetett korlátozások ideje alatt is át kellett járnom Szegedre. Akkor viszonylag könnyen meg tudtam mindezt tenni, hiszen negyedakkora volt a forgalom, mint most. Az intézkedések feloldása azonban pillanatok alatt kígyózó sorokat generált a röszkei határátkelőn, amelynek nyitvatartási ideje egyébként a leginkább megfelelő lenne a számomra a nyugodt ingázáshoz. Azóta viszont már többször is megesett, hogy egy másik határátkelőt kellett választanom az átkeléshez. Én azt remélem, hogy a Szabadka–Szeged között megépülő vasútvonal segít majd abban, hogy a határ túloldalán dolgozó polgárok ne vesztegeljenek tovább órákat, és késés nélkül megérkezzenek a munkahelyükre, majd pedig zökkenőmentesen és időben hazaérjenek.”

A királyhalmi lány szerint a legtöbbször azért szaporodnak össze az autók a határátkelőkön, mert az ott dolgozók túl kényelmesek és körülményesek. Ez pedig, valljuk be, sokunknak feltűnt már.

A 24 éves Martin Törökkanizsán dolgozik, ám ennek ellenére sűrűn jár Szegedre.

„Hetente legalább egyszer megfordulok Csóka és Szeged között. És bár én Zentán dolgozom, a barátaim egy része Szegeden vállalt munkát, egy másik Győrben dolgozik, ezért gyakran előfordul, hogy a szabadidőmet náluk töltöm. Mivel egy ideig magam is Szegeden éltem, jól ismerem a várost, szeretek ott lenni, ám a lassú átkelés miatt sajnos mindig csak egy rövid időt töltök ott. Véleményem szerint a röszkei határátkelő legnagyobb problémája, hogy nem használja ki a meglévő kapacitását teljesen, ez viszont sok száz embernek okoz türelmetlen perceket. Sőt, az elmúlt időszakban ettől rosszabbra is akadt példa, biztosan mindenki emlékszik rá, hogy egy ember sajnos életét veszítette a hosszú várakozásban, amelynek az időjárás sem kedvezett. A kisebb határátkelőkön viszont tapasztalataim szerint egyelőre gördülékeny az átkelés. Remélem, hogy ez továbbra is így marad.”

A csókai fiú örülne, ha a jövőben megkönnyítenék az ingázók közlekedését valamilyen szabályozással. Nincs ezzel másként az 52 éves, szabadkai Ervin sem, aki több mint három éve jön-megy napi szinten a röszkei határon.

„Lassan több mint három éve ingázom Szabadka és Szeged között napi szinten. Ügyintézőként dolgozom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fárasztó, de sajnos csak így tudok megfelelő életszínvonalat biztosítani önmagamnak. Legtöbbször a röszkei határátkelőre kényszerülök, de esetenként az ásotthalmit is igénybe szoktam venni. Sokféle tapasztalattal rendelkezem. Az, hogy az átkelés mennyire gyors és akadálymentes, köztudott, hogy több tényezőtől is függ. A legnagyobb „problémát” talán az ott dolgozók munkatempója jelenti. Egyre többen ingázunk, és ez a „probléma” egyre türelmetlenebbé tesz majd bennünket, oda-vissza utazókat. A legjobb az lenne, ha egy kaput csak és kizárólag a mi átkelésünkre tartanának fenn.”

A 25 éves, magyarkanizsai születésű Melinda az egyik legismertebb kereskedelmi üzletben dolgozik kasszásként. Ő hetente, kéthetente jár haza.

„Sokszor elszomorít, hogy annak a kevés kis szabadidőnek, ami kijut, a jó részét a határátkelőn kell töltenem várakozással, ezért gyakran megesik, hogy csak kéthetente vagy havonta egyszer megyek haza. És bár nálam az ingázás a munkámból adódóan szóba sem került, azt gondolom, a napi szinten oda-vissza utazókra és a hozzám hasonlókra való tekintettél mégis jó lenne, ha valamilyen módon szabályoznák a határátkelést. Belefáradtunk a sorban állásba. Többségünk 30–50 kilométerre lakik Szegedtől, mégis 2–3 órát kell várakozni, hogy haza vagy vissza jussunk az anyaországba.”

Egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul: mikor intézkednek végre az erre meghatalmazott politikai szereplők az ügyben?

PÓSA Tamara