A hazugság egyetemes kultúrájában adatott élnünk. Nagyon nehéz kidugnunk a fejünket ebből, ehhez elvonulásra, visszavonulásra, a kulturális fogyasztás csökkentésére, tehát aszketizmusra volna szükség. Az a baj, hogy a legfőbb fogalmaink – szeretet, hit, remény, szépség, igazság stb.  – devalválódtak, hiszen abban a kultúrában, amelyben a márkás csokit reklámozzák „nagy szeretettel”, és a mosóport a „tisztaság varázslataként” hirdetik, amelyben a legdrágább autó adja meg a „szabadságot”, amelyben a hírportálok szalagcímei hangzatos füllentéseket és égbekiáltó hazugságokat hirdetnek – találomra: „Lövéseket adtak le a Földre egy másik galaxisból”; „Drámaian közelít a világméretű katasztrófa”; „Pár óra múlva egy hatalmas aszteroida éri el a Földet”, „Horrorisztikus hidegfront csap le” stb. –, egy ilyen kultúrában nem lehetséges tájékozódni, az emberek összezavarodnak: vagy semmit sem hisznek már, vagy mindent bekajálnak.

A komoly, eldugott hírportálokon, az internet szegleteiben lehet csak hiteles dolgokat találni, ám a világháló rengetegében ezekre nehéz rábukkanni. A kenyérkereső munkával elfoglalt embereknek nincs is idejük ilyesféle kutatómunkába fogni. A Vajdaságban nincs olyan nyomtatott sajtótermék, mely valamelyest megbízható tájékozódást ajánlana fel. A politikai beszédek egytől egyig hamisak, propagandisztikusak, a politológiai elemzések pedig eléggé tanácstalanok. Ráadásul a politikában kialakult az egymás ócsárlásának és gyalázásának kultúrája – olyan szavakat vágnak egymás fejéhez a politikusoknak nevezett karrieristák és pénzemberek, mint a legneveletlenebb óvodások: hazudsz, árulkodsz, undorító vagy stb.

A hatalmasnál hatalmasabb reklámipar tönkrezúzta a legfontosabb és legszebb szavainkat, fogalmainkat. A reklámokat már észre sem vesszük, csakhogy mégis hatnak ránk, mert ravaszul – profi mód – vannak kitalálva, és tudat alatt is hatásosak. A reklámok bekerítették az embereket, nincs előlük menekvés. A reklám a fogyasztói kapitalizmus elkényeztetett édesgyermeke, és a par excellence hazugság műfaja. Rengeteg pénzbe kerül, és rengeteg pénzt hoz a konyhára. Csak nem a miénkre.

Ha megnézzük a Google vagy a Chrome hírösszeállításait, a legócskább bulvárhírek keverednek a világűrről és a világpolitikáról szóló hangzatos mondatokkal, amelyek felismerhetetlenné torzítják a tényeket. A sztárokról és a világválságról szóló hírek egymást váltogatják, egy szintre kerül valamely öldöklésről, fajkihalásról és a színésznő ruhájáról szóló cikkecske. Az olvasó nem tudhat mérlegelni; még ha kritikusan olvas is, tele lesz a feje hulladékkal. A hírportálok is reklámokból és „nézettségből” élnek, és mindent feláldoznak a talmi sikereknek.

A közösségi oldalak telis-tele vannak élethazugságokkal. Azokon mindenki szebbnek, boldogabbnak tünteti fel az életét, amilyen, önmagát csinosabbnak, okosabbnak és happynek láttatja. A lájkok és megosztások olyanok, mint a pillanatnyi hatású doppingszerek. Aki a problémáinak ad hangot, kiszolgáltatja magát, és álsajnálkozást vált ki, álvigasztalásokat nyer. Visky András erdélyi írót idézem: „A kommunikáció kicsike-nagy hatalma, amit pl. a facebook a kezünkbe ad, máris kiöli belőlünk az irgalom, a könyörület, az elfogadás, a megértésre való törekvés legapróbb érzését.” A közösségi oldalak kavarcsában nem lehet elválasztani az ocsút a búzától.

Az ún. nagy művészeti és kulturális eseményeket is a piac irányítja. A sznobéria, az álművészet és az igazi kreativitás összegubancolódik. A fesztiválok olyanok, mint a vásárok, szórakoztatók lehetnek, de érték vegyül a bóvlival. Megbízható, valódi irodalmi és művészeti kritika nincs, fórumai sincsenek. Az irodalomkritika többnyire könyvajánlóvá silányul, a művészeti kritikát elnyomta a galeristák és a műkereskedők piacosított szemlélete. Eladni – a könyvkiadóknál és a galeristáknák is ez az első szempont.

Mindennapi kultúránk mindenáron szórakoztató és vicces akar lenni, a valódi válságokat is fölhabosított, komolytalan formában tálalja. A „kommunikáció társadalma”, amiben a nagy társadalomtudósok annyira hittek, a hamis kommunikáció társadalmává vált. Ezt az iskolás gyerekek is megsínylik, mert képtelenek eljutni az önálló véleményalkotásig, erre nincs is módjuk; ráadásul a szellemük a videojátékokban merül el. Az okos emberek komoly tanulmányaihoz pedig vagy nem lehet hozzájutni, vagy olvashatatlanok, vagy nincs türelmünk hozzájuk, mert szegény fejünk tele van szeméttel. Meg hát az átlagember gürizik a betevőért – nem fog súlyos elemzéseket olvasni.

Sajnos az információéhség ugyanolyan szükségletünkké vált, mint az üres kalóriákat tartalmazó ételek utáni vágy. Zabáljuk a vegyes információkat, és semmi hasznunk belőlük, csak lefárasztják az agyunkat. A vizuális érzékünket is tönkreteszik a reklámok meg a megszépített fotók: ezek mondják meg nekünk, hogy mi a szép, a vonzó, az ideális? Az emberek spirituális szomjúságát öt perc alatt elkészíthető elixírekkel elégítik ki az életvezetési tanácsokkal szolgáló önjelölt guruk.

 *

Éles formában merül fel a kérdés, hogy hogyan lehetne menekülni a hazugság kultúrájából. Sajnos erre az a válaszom, hogy nehezen. Hosszú, nehéz kritikai és önkritikai munkára lenne szükség, permanens belső tisztogatásra, lemondásra, mindennek felülvizsgálatára, reflektáltságra – mindehhez pedig türelemre, tudatosságra, nyugalomra. A húsvétra váró várakozás a böjt, a lecsöndesedés, az önvizsgálat és jó szándék felépítésének időszaka. Én magam is a derű, az elégedettség forrását, a békességet keresem. Ehhez fel kell dolgoznom a negatív gondolataimat, és fel kell kínálnom, nem csak magamnak, a perspektívát, hogy tisztább szellemi légkört is lehetséges teremteni. Ez a keresztény és minden egyéb spirituális lelkigyakorlat, egyáltalán a gondolkodás célja. Nem egy, hanem száz próbálkozást is megér.

RADICS Viktória