Hogyan kell nem felnőni a helyzet magaslatára éveken keresztül? Talán ez lehetne az egyik kulcskérdés, amit feltehetünk minden érintett szereplőnek a szerb-magyar határon eluralkodó migrációs krízis miatt.

Patócs Laci barátom annak idején, még amikor a Családi Kör munkatársa volt, arra kért fel engem, hogy írjak a vajdasági magyar pártok menekültválságra adott reakcióiról. Ennek immáron nyolc éve. Ne köntörfalazzunk: a válság és a pártok attitűdje, azok rossz értelemben vett mélysége még ásítóbb lett. Kezdjük az előbbivel.

A magyar határkerítésnek – ill. a hivatalos szervek bánásmódjának – hála az embercsempészeti tarifák az egekbe szöktek. Magyarország a fantáziátlanul restriktív (akadályok, büntetések, a közhangulat hergelése, az erőszakszervezetek megerősítése), Szerbia pedig a kedvetlenül impotens és haszonleső (kvázihumanizmus, korrupció) utat választotta. Hát ez nem a sikertől beragyogott napfényes horizont felé vezet minket, azt bárki beláthatja. A korszerű migrációkezelés elemeit csak alig-alig mutatták fel, s amikor ezzel jobban megpróbálkoztak az állami – elsősorban a szerb – szervek, akkor a népharaggal találták szemközt magukat. Ilyen volt például az ország területén menedékjogot nyert családok elszállásolásának ügye, akiknek Szabadkán alakítottak volna ki lakóegységeket. Az átlagpolgár mára pedig már attól is berzenkedik, hogy a meglevő befogadóközpontot bővítsék – holott az, ha jól menedzselik, épp a határövezetre gyakorolt nyomást tudná enyhíteni. Ezzel kapcsolatban szinte senki sem beszél az irreguláris migráció egyik biztos és bizonyított kezelései módjáról: a legális csatornák kialakításáról és bővítéséről. Ezek hiányában marad a közel-keleti és közép-ázsiai illetőségű felfegyverzett csempészbandák megerősödése, a korrpució és az erőszak párhuzamos elburjánzása, a helybeliek teljesen jogos és érthető nyugtalansága (függetlenül attól, hogy milyen arányban elleneznék a legális csatornák erősítését, vagy sem) és több egyéb más tényező, amelyek – egyszóval – robbanásveszélyes állapotot alakítottak ki a határ mentén. Egy eltévedt golyó hiányzik, s bőven lesz dolguk a rendfenntartó egységeknek… Azaz most is lenne, ugyanis az erdőkben nyilvánvalóan semmi keresnivalójuk nincs a felfegyverzett csempészbandáknak, mi több, az engedély nélküli fegyverviselést elég csinosan bünteti a szerbiai jog is. Emellett gondolni kell a menedékkeresők biztonságára és életére is, lőtt sebeik vagy haláluk épp annyira súlyos fejlemény, mintha szerb vagy magyar állampolgárt érne ilyen csapás.

Mivel olyan sors jutott minékünk, hogy valamilyen módon reflektálnunk kell a vajdasági magyar érdekképviselet milyenségére is az irreguláris migráció „vonatkozásában“, akár bemásolhatnám ide a Lacinak 2015 augusztusának végén küldött cikket (Magunk között szólva volt a címe), olyannyira nem változott semmi ebben a kérdésben. Írd és mondd: a vajmagyar politikum nyolc év alatt nem sok mindenben nyújtott segítséget, vagy mutatott fel komolyabb magyarázóerőt jelentő gondolatokat a migrációs válságról. Jogosan érezhetjük azt, hogy (engedjünk meg most magunknak némi túlzást) minden, ami egy tál szármánál bonyolultabb, arról csak nehézkesen vagy egyáltalán nem tudnak véleményt alkotni. Idézem 2015-ből: „a nemzetközi menekültpolitikai dimenziók felülmúlják a kisebbségi magyar pártok eddig megszokott, rendes feladatköreit.“ Ez nem változott azóta sem.

Néha-néha egy-egy politikus legalább arra képes, hogy leírja a helyzetet annak mélyebb összefüggései nélkül. Néhány napja a Telexen/Szegeden közölt cikkben („Ha sürgősen nem történik valami, akkor katasztrófa lesz” – szinte mindennaposak a lövöldözések a déli határnál; augusztus 27.) ezt a szintet érte el Csonka Áron, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének az elnöke. Néhány érvébe ugyan bele lehet kötni társadalomtudományi szempontból, de ez most nem fontos. Ha itt tartanánk, az ilyen beszédmódnál tartanánk, az máris jobb lenne annál, mint amit eddig láttunk – noha a válságot nyilvánvalóan ennyi nem oldaná meg. Ellenben ne menjünk el a „megtartó erő“, a „közösségvezető“ Vajdasági Magyar Szövetség magatartás mellett. A lap Szabadkán Kern Imre alpolgármestert kereste meg, aki kellő mértéktartással annyit közölt, hogy a „migránskérdés nem az önkormányzat hatásköre”, ezért a kérdésekre nem adhatnak választ. Biztos ki lehet ezt az érvet mozogni jogilag, ám könyörgöm, az önnönmagát lobogó fáklyaként felmutató VMSZ egyik számottevő tagja sem képes egy értelmes mondatot összerakni az ügyről? Pásztor István mindig is félve, szűkszavúan, legfeljebb csak a népharagot visszhangzó módon nyilatkozott a témában, míg például az új pártgeneráció egyik legjelentékenyebb képviselője, Pásztor Bálint szabadkai VKT-elnökként a Szelevényi-csárda lerombolása kapcsán annyira volt képes, hogy az önbíráskodó helyi férfit mentegesse… Tehát még egyszer: a VMSZ nyolc éve képtelen arra, hogy értelmesen, valamilyen nívót megütő módon beszéljen a migrációs válságról, amely kőkeményen csattan azokon a magyarokon (s nemzetiségtől függetlenül mindenki máson), akiknek rossz helyen van valamelyik lakóingatlana vagy veteményese. Ennyi idő alatt bőségesen lehetett volna tanulni a kényszermigráció természetéről, s akár hihető, akár nem, a világ sok pontján okoz ez a típusú vándorlás olyan problémákat, mint amilyeneket Makkhetesen vagy a Szelevényi erdőben látunk.

Eddig csak a beszédet, a tematizálást említettük, a másik aspektus a konkrét intézkedések meghozatal lenne, amelyekkel ténylegesen lehetne kezelni a válságot. Nos, a VMSZ fantáziátlansága mellett a fennálló helyzet mutatja a párt valós politikai súlyának természetét is. A fene sem tudja, valójában mit gondolnak a pártszékházban minden gondok egyik legnagyobb okozójáról, a határkerítésről. Ám ha lenne is ellenvetésük, a Magyarországon az egekig fetisizált akadályt politikai okokból nem fogják a szájukra venni. Ami pedig a szerbiai állam képességeit illeti, nem ők lesznek azok, akik, úgymond, aktiválják azokat. Belgrádban aligha kíváncsiak rá, mit mond egy globálisan elég korlátozott mozgástérrel rendelkező pártelnök erről Szabadkán.

Egy szó mint száz vagy akár ezer: a szerb-magyar határon súlyos csapdahelyzet alakult ki az irreguláris migráció miatt, az államhatalmak képviselői pedig vajmi keveset tesznek azért, hogy enyhítsék a robbanásveszélyes állapotot, megkíméljék az emberéleteket. Összességében minden szereplő csoport attitűdje súlyosan romlott az idő során. Magyarország és Szerbia továbbra is jó formában hozzák a rosszabbik oldalukat, a kisebbségi érdekképviselők leginkább éji sötétségben bolyonganak, a lakosok frusztrációja egyre többször áthajlik az irracionalitásba is, míg az embercsempészek brutalizálódtak, a feszültség pedig kihat a menedékkeresők egy részének viselkedésére is. Tökéletes vihar közeleg? Talán nem, de ha meg is ússzuk, az leginkább a szerencsén fog múlni.

VATAŠČIN Péter