Több mint tizenhárom évvel ezelőtt, pontosabban 2008. február 17-én a pristinai parlament kikiáltotta Koszovó függetlenségét, s azóta is tart a huzavona a státusza körül. Több mint száz ország ugyanis elismerte ezt a függetlenséget, a szerb kormány azonban – s ez természetes is – köti az ebet a karóhoz, miszerint Koszovó és Metóhia továbbra is Szerbia déli tartománya.

Teszi ezt annak ellenére, hogy a terepen a realitás egészen mást mutat. De hát érthető, hogy senki sem hajlandó önként és dalolva lemondani területe egy részéről. Jó példa erre a most folyó és ki tudja, meddig tartó orosz–ukrán háború. Két kelet-ukrajnai körzet ugyanúgy kikiáltotta függetlenségét, mint a kilencvenes évek elején a knini és a nyugat-szlavóniai körzet, de az már az első naptól kezdve várható volt, hogy a zágrábi vezetőség igyekszik minél előbb, akár erőszakkal is, megszüntetni ezt a számára egyáltalán nem kedvező állapotot.

A Donyecki Népköztársaság és a Luhanszki Népköztársaság a nemzetközi bíróságnak egy, a Koszovóval kapcsolatos álláspontjára hivatkozott, amikor a többségében oroszok lakta körzet függetlenné vált. Az említett nemzetközi jogi fórum ugyanis kimondta, hogy a két körzetnek, akárcsak Koszovónak, a központi hatalom (esetünkben Belgrád, illetve Kijev) engedélye nélkül joga van kikiáltania függetlenségét.

Nos, Putyin erre a döntésre hivatkozott, amikor a donyecki és a luhanszki „orosz testvérek védelme érdekében” nekirohant Ukrajnának. S ha már úgy véli, hogy a két körzetnek erre joga volt, akkor közvetve ugyan, de gyakorlatilag elismerte Koszovó függetlenségét is. Ez ugyan szöges ellentéte az eddig hangoztatott álláspontjának, vagyis annak, hogy Koszovó nem lehet (szerinte) független állam. De ismerve Putyin KGB-s múltjában gyökerező értelmezését, megeshet, hogy szerinte: „Quod licet Iovi, non licet bovi”, avagy: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek”. Az ilyen és hasonló kettős mércék a politikában szinte mindennaposak, tehát nem keltenek különösebb feltűnést. Még akkor sem, ha a nemzetközi közösség ezzel nem mindig ért egyet.

Az azonban tény, hogy az orosz elnök ezzel a nyilatkozatával gyakorlatilag kifarolt a szerbiai érvelések és azok megvédése mögül. Ez egyébként Aleksandar Vučić szerb elnök a közelmúltban „elejtett” szavaiból is kiderül, hiszen a köztársaság első embere folyamatosan a két oldalról érkező nemzetközi nyomásról beszél, s ma már nem annyira kategorikus, ami Koszovó függetlenségének Szerbia által történő elismerését (el nem ismerését) illeti. Más szóval: lassan, de folyamatosan „eteti” az embereket, hogy ne érje alattvalóit sokként az esetleges bejelentés.

Ennek a putini pálfordulásnak azonban másik vetülete is van. Dragomir Anđelković politikai elemző szerint ugyanis Belgrád akár a saját javára is fordíthatja ezeket a körülményeket. Ha ugyanis – a nemzetközi bíróság szerint – egy körzet polgárainak joguk van a központi hatalom engedélye nélkül az önállóság felé fordulni, akkor ezt megtehetik az észak-koszovói szerbek és a boszniai Szerb Köztársaság is. Egy egyszerű népszavazással dönthetnek a Bosznia-Hercegovinából, illetve a Koszovóból való kiválásról, ami lényegében első és döntő lépésnek tekinthető a Szerbiával való egyesülés útján. Ha erre sor kerülne, akkor – a déli tartomány legnagyobb részének elvesztésével ugyan, de – végre létrejöhetne Vučić (Šešelj, Milošević…stb.) régi álma, vagyis Nagy-Szerbia megteremtése. Igaz, nem az eredetileg elképzelt (Karlovac–Karlobag–Ogulin) határok között, de hát jobb valami, mint a semmi!

Mindez azonban csak találgatás, hiszen Szerbia további sorsa is nem kis részben a Nagy Testvér, nevezetesen Putyin kezében van, akinek napjainkban kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem velünk törődjön. Annál is inkább, mert az általa elképzelt hitleri „blitzkrieg”, vagyis a villámháború esélye semmivé vált, s azóta az is kiderült, hogy hagyományos fegyverekkel (tankokkal, ágyúkkal, rakétákkal) ezt az általa indított háborút nem nyerheti meg, mivel már csaknem félszáz nyugati ország az évtizedek óta porosodó haditechnikáját illetően amolyan készletkisöprést végez, és számolatlanul küldi Zelenszkijéknek a felszerelést. Félő azonban, hogy Moszkva esetleges sarokba szorítása kiprovokálja az orosz elnökből a hitleri eszelőséget: „Ha nekem vesznem kell, vesszen az egész világ” – s megnyomja azt a bizonyos piros gombot, amelynek az üzembe helyezéséről egyre többet beszél Putyin külügyminiszteri rangban tetszelgő „orosz hangja”. Ebben az esetben kár bármiféle balkáni megoldásról beszélni.

Kedvezőbb esetben azonban a szerb elnök csupán azt mérlegelheti, hogy Belgrád számára melyik megoldás a kevésbé rossz (mert minden szempontból elfogadhatóra nem számíthat). Megelégszik-e azzal, hogy a kecske jóllakik (visszaszerzi Észak-Koszovót és a boszniai Szerb Köztársaságot), és feláldozza a káposztát (Koszovó nagy részét), vagy a „mindent vagy semmit”-kártyára játszik és – könnyel lehet, hogy elvész a kecske és a káposzta is.

Akárhogyan is alakuljon a nemzetközi és a szűkebb nyugat-balkáni helyzet, nyugtalan hónapokra, évekre számíthatunk.

BOTH Mihály