Évtizede tartó rendezetlen állapotokat követően úgy-ahogy megszűnt a létszámstop az oktatásügyben, ugyanakkor jogszabály-módosításokkal „kézi vezérlésűvé” tették az állandó munkaviszony létesítését.

És bár hivatalos körök fennen hangoztatták, hogy a létszámstop feloldása után főképp az éveken át megújított munkaszerződéssel dolgozó tanügyesek állandósítása lesz a fő szempont, a valóságban tág teret kapott a pártalapú foglalkoztatás, így akár éveken át határozott idővel foglalkoztatott tanítók, tanárok szorultak ki a munkahelyükről jogszabályt súroló vagy nyíltan sértő módon, de mindenkor az „előzetes minisztériumi hozzájárulás” vagy „jogértelmezés” paravánja mögé bújtatva.

Mindehhez a „jogalapot” egyes rendelkezések körmönfontan tömör, félreérthető, és a mindenkori helyzethez gyúrható megfogalmazása nyújtja.

Kiszolgáltatott helyzetben a tanügyesek egy része

Külön figyelmet érdemelnek a tanügyi dolgozók nyelvi kompetenciáit érintő rendelkezések, amelyek a magyar kisebbségi oktatásban eléggé kiszolgáltatott helyzetet teremtettek. A kérdés felett a kellően beavatottak (a jogalkotási folyamat résztvevőit is ideértve) meglepő módon átsiklanak, míg a közvetlenül érintettek jelentős része (bizonyára a fentiekben elmondottak miatt) vagy fel sem figyelt rá, vagy nem megfelelően, olykor tévesen értelmezi.

Pedig a kérdés húsba vágó, ugyanis a törvény kimondja: oktatási intézményben akkor létesíthető munkaviszony, ha a személy „tudja a szerb nyelvet és azt a nyelvet, amelyen oktató-nevelő munkát végez”.

Alapértelmezés szerint valaki akkor tudja az adott nyelvet, ha (legalább középfokú) tanulmányait azon a nyelven végezte, vagy „a megfelelő felsőoktatási intézmény programja szerint nyelvvizsgát tett”.

A rendelkezés egyaránt vonatkozik a szerb és a magyar nyelv ismeretére, ami annyiban megnyugtató, hogy csak olyan tanár taníthat a kisebbségek nyelvén (adott esetben magyarul), aki ehhez megfelelő nyelvi felkészültséggel rendelkezik, tehát legalább a középiskolát magyarul végezte vagy a Magyar Tanszéken nyelvvizsgát tett. Ez a gyakorlat jó ideje működik.

A szerb nyelv tudására vonatkozó, egyébiránt kézenfekvő és kötelező feltétel teljesítése körül azonban jócskán van félreértés és félremagyarázás annak ellenére, hogy a rendelkezés a magyar nyelven oktató pedagógusok csaknem felét súlyosan érinti.

Köztudott ugyanis, hogy nálunk a fölsős szaktanárok képzése szerb nyelven folyik, így ők maradéktalanul eleget tesznek a szerb nyelvtudás feltételeinek, míg a tanítóképzés és a magyar szakos tanárképzés teljes egészében magyar nyelvű, továbbá sok tanári munkahelyen Magyarországon végzett tanárok tanítanak. Így a tanítóknál és a magyarországi (akár honosított) oklevéllel rendelkezőknél súlyos gondok adódnak a szerb nyelvtudás igazolása körül, kivéve, ha „a megfelelő felsőoktatási intézmény programja szerint nyelvvizsgát tettek”. Erre kevés példát tudnánk felhozni az újonnan pályázók közül is, akik vizsgaigazolás híján elvileg esélytelenek, a már munkaviszonyban lévők közül pedig végképp.

Ez a körülmény adott esetben könnyen az érintettek ellen fordítható, hiszen a törvény úgy rendeli, hogy a munkaviszony ellátásának feltételeit nemcsak a munkába lépés előtt, de „a munka folyamán is ellenőrizni kell”.

Szerb nyelvvizsgára fel!

A nyelvtudás kapcsán mindeddig abban a tévhitben éltünk, hogy „szerbül mindenki tud annyit, amennyi kell”, legfeljebb a magyar nyelvtudást igyekeztünk érzékeny kérdésként kezelni. Pl. a legutóbbi igazgatóválasztási hullámban is felvetődött, hogy két nyelven oktató intézmény vezetőjétől meg kell-e követelni a magyar nyelv ismeretét. Ehhez nagymértékben hozzájárult, hogy az MNT által közzétett hivatalos fordítás tévesen értelmezi a rendelkezést (lásd Az oktatási és nevelési rendszer alapjairól szóló törvény 139. szak. (1) bek. 5. p. eredetijét és fordítását).

A tanítók abban a hitben éltek, hogy az egyetemi szintre emelt képzőben voltak szerb óráik, így a kérdés tárgytalan, a magyarországi oklevéllel dolgozók pedig, hogy a szerbiai honosítással ezt a kérdést is letudták. (Anyaországi diplomázáskor meg „nyelvvizsga” gyanánt elismerték nekik a hazai bizonyítványokban szereplő szerb mint környezetnyelv tantárgy osztályzatait.)

Az újvidéki bölcsészkaron régebben minden szakon, így a magyarosoknak is volt szerb nyelvi kurzusuk (anno négy szemeszteren át heti 2 + 2 órában, írásbeli és szóbeli kollokvium- és vizsgakötelezettség mellett). Ma nem egészen így áll a dolog.

Az Oktatásügyi Minisztérium a minap Branko Ružić miniszter aláírásával kiadott egy eseti jogértelmezést, amelyből ugyan nem váratlan, mégis meglepő álláspont olvasható ki, az oktatásfejlesztő intézet véleménye szerint ugyanis a felsorolt tanügyi dolgozókra igenis vonatkozik a törvényben említett vizsgakötelezettség. Sőt, ha a törvény szövegét szigorúan vesszük (József Attilával együtt pedig úgy hisszük, hogy „csak a törvény a tiszta beszéd”), minden olyan iskolai alkalmazottra is (a takarító néniket beleértve!?), aki magyar nyelven fejezte be az iskoláit!

Nem kétséges, hogy a rendelkezés következetes alkalmazása kaotikus állapotokat teremtene a vajdasági magyar nyelvű oktatásban, tehát vélhetően nem is kerül rá egyből sor. Ahogy az sem kétséges, hogy a kisebbségi érdekvédelem „lépéseket fog tenni”, ha a számára fontos egyedi esetekben „probléma merülne fel”, hogy büszkén eldicsekedhessen a „sikereres megoldással”.

Ellenben a rendelkezés látens lehetőségként hatályban van, és egy nyakas tanfelügyelő, ügybuzgó intézményvezető, valamilyen érdeket érvényesíteni akaró megmondóember bármikor, bárki ellenében előveheti és alkalmazhatja. Ráadásul még a „jogállamra” is hivatkozhat, hiszen a jogszabály ellenében kieszközölt eseti kivétel még nem nyújt jogbiztonságot, bármennyire is azt hiszik és hivatkoznak rá, akik ilyenek „kiharcolására” építik az eredményességüket.

BERETKA Ferenc