Kultúrával foglalkozó cikksorozatunkban ezúttal dr. Bence Erika irodalomtörténészt kérdeztük

Dr. Szőke Anna és dr. Káich Katalin után dr. Bence Erika irodalomtörténésszel, az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanárával, szerkesztővel, kritikussal beszélgettünk a vajdasági kulturális élet jelenéről és szükségleteiről.

A kultúra és az általa vagy benne megvalósuló „élet” e térségben mindig is félremagyarázott, elferdített, de leginkább leegyszerűsített fogalomként működött, ha működött egyáltalán – állítja Bence Erika.

– Az utóbbi évtizedekben – amióta a populista politika, valamint az erődemonstráción és a nepotizmuson alapuló kultúrpolitika szisztematikus romboló munkát végez e téren – megszűnt a szó nemes értelmében vett kulturális élet Vajdaságban. Nálunk általában művelődési rendezvényekkel és intézményekkel, vagy az ún. magasművészetekkel azonosítják a kultúrát, holott ez inkább egy összetett rendszer: felfogásokat, szemléleteket, magatartásokat értünk alatta. Ennek következtében egy nemzeti közösség rendelkezhet ugyan nagyon jelentős művészeti javakkal, alkotásokkal, önmagában azonban lehet kulturálatlan, alacsony kulturális amplitúdókkal rendelkező társadalom. A gyakorlat azt mutatja, hogy nagyon sokszor épp fordított folyamatok figyelhetők meg e téren. Amikor egy nemzeti kultúra kezd jelentéktelenné válni, akkor erősödnek fel szokatlan szintre a művészeti, tudományos vagy történelmi hagyományt hirdető hangok: hogy milyen a hősi történelem, hogy milyen kulturális emlékhelyek, mekkora szobrok, milyen nagy művészek és hány Nobel-díjas tudós tartozik az adott térséghez vagy világhoz. Ezek a hangok inkább erőszakdiskurzust jelentenek, kizárólagosságot, s nem az értékek megbecsülését. Sokszor rendkívül kirekesztő is az ilyen típusú gondolkodás, mert például nem értékeli azokat az eredményeket, azokat a javakat, amelyek számára elfogadhatatlan közegben vagy módon jöttek létre – fejtette ki az irodalomtörténész, aki szerint a kulturális életbe sok dolog beletartozik, de elsősorban a nyitott és kreatív magatartásmodellek összessége, ami kizárja a szakbarbárságot is.

  • Egy dinamikus, fejlődőképes kultúrára a tolerancia és a megértésre törekvés jellemző. A kultúra része a magasművészeteken kívül a népköltészet, a popkultúra, a szokáskultúra, a tudománytörténeti tájékozottság, a gasztronómia, a városrendezés, a környezetvédelem, a kibertér, az utazás, az anime, a képregény, a játék, a franchise-ok, a mozgáskultúra, de még a pénzhasználat is. Az a magatartás például, hogy a reáltudományok képviselője is olvasott vagy színházlátogató ember, és hogy a humán értelmiséginek is vannak alapismeretei bármilyen más szakterületről, ami a mindennapi élet része. A kultúraközvetítő magatartásba beletartozik az is, hogy nemcsak a tanár, de egy magát tájékozottnak tartó szakember is kövesse a kulturális trendeket. A kultúra része a kritikai gondolkodás, az önreflexió, az ellenfél véleményének és magatartásának tolerálása, a kitüntetett megbecsülése akkor is, ha az a közbeszéd, amelyben részt vesz, nem azonos a mi politikai, ízlésbeli meggyőződésünkkel. Egy jól működő társadalomban a politikai kultúra is magas szintű elvárásoknak felel meg. Hogy csak egyetlen példát mondjak inadekvát magatartásokra: az utóbbi két évtized legnagyobb rombolása nemcsak a független (magyar) média és a kiadáspolitika megszüntetése volt Vajdaság területén, bár ez is súlyos mértékű, hanem a színházi kultúra, mindenekelőtt a Tanyaszínház hagyományának degradálása, amihez – kevés kivétellel – a szakmai értelmiség is asszisztált, legalábbis nem tanúsított kellő ellenállást, meghunyászkodott. Ez a tett is azt közvetítette a leegyszerűsített üzenetekre éhes, igénytelen közönség felé, hogy rossz hatással a felnövekvő nemzedékekre nem a kétes ideológiák és az illiberális magatartások, hanem a trágár szavak vannak. Hogy a szabados viselkedés, a csúnya beszéd veszélyesebb, mint a hatalmi erőszak vagy a gyűlöletbeszéd – emelte ki.

Téves beidegződések öröksége

  • Bence Erika azt is kifejtette, hogy még a szocialista éra bújtatott diktatúrájából maradtak ránk olyan téves beidegződések, mint a magaskultúra disztingválása a populáristól ahelyett, hogy a kulturális manifesztációkat többszintűvé tennénk, azaz többféle tartalommal jelennének meg a potenciális befogadók előtt. Ennek szerinte az lett az eredménye, hogy a magaskultúrát megutálták azok a rétegek, akiket senki sem készített fel a megértésükre és befogadásukra, míg bizonyos rendezvények látogatása méltóságon alulivá vált a tanult ember számára. 
  • A múlt rendszerekben az üres propaganda lehetetlenítette el a különböző fesztiválokat, találkozókat és szemléket, manapság pedig a populista politikai törekvések. Alig van elfogadható kulturális program a térségben, olyan, amely nívós tartalmakat közvetít a közösség felé, vagy pedig ugyan rétegkultúra, de nem akar diktátummá válni. Nálunk leginkább a különböző utcai fesztiválokkal van gond: nívós rockkoncertek, szórakoztató programok helyett mindenféle „napok”-nak nevezett dínomdánom rendezvények kapnak médiafigyelmet, főleg, ha valamely politikai tótumfaktum is megjelenik a helyszínen azt a látszatot keltve, hogy ő is a „nép közül való”, pedig ezek a fesztiválok fontos és nagyszerű tartalmakat, magatartások is közvetíthetnének – állítja beszélgetőpartnerünk. 

A teljes nevelés- és oktatáskultúránkat kellene megváltoztatni

Az irodalomtörténészt megkérdeztük arról is, hogy melyek azok területek, amelyek esetében mindenképpen jelentős változásokra lenne szükség, ha kultúráról beszélünk. Mint mondta, ahhoz, hogy egy nemzeti közösség kultúrateremtővé és -hordozóvá váljon, erre alkalmas magatartások kellenek.

– Ezeket az alapmodelleket nevelkedése során az egyén mintakövetéssel és tanulással sajátítja el. Ehhez a teljes nevelés- és oktatáskultúránkat kellene kicserélni, megváltoztatni, hozzáadóvá, nyitottá és kreatívvá tenni. Meg kellene változnia a gondolkodásunknak. Nagyon fontosak a minták. Végtelenül elharapódzott közösségünkben például az ifjabb nemzedékek viselkedésének, szokásainak és törekvéseinek megbélyegzése a közösségi felületeken és a közbeszédben, miközben a kritikát, sőt a szitkokat megfogalmazó idősebb korosztály tagjai elfeledkeznek arról, hogy maguk voltak a mintaadók. Itt mutatkoznak meg a populista propaganda hazugság- és erőszakdiskurzusának következményei. A Facebookon például illik kipontozni a nemi szervek neveit, de még az olyan szavakat is, hogy „szexualitás”, de senki semmi rosszat nem lát abban, ha az oltásellenes véleménymondó kipontozva leírja, hogy az egyházi főméltóság „húzza a f…szára” a védőoltást kidolgozó, elismert tudóst. Hülyeségeket szajkózva lehet meghurcolni olyan embereket, akik az életüket tették fel arra, hogy valamit hozzáadjanak az emberiség fejlődéséhez. Nagyon félelmetes az a lelki tendencia, ahogy a hétköznapi ember lózungokat, hoaxot terjeszt, és féligazságokban hisz. Egy mindig is a nyíltságáról, progresszivitásáról ismert színházi hagyományt tönkretesz a politika, mert hugyoznak benne, de – hogy a legutóbbi esetre utaljak – az elítélt gyermekmolesztálónak falazó tettestársat felmenteni igyekszik a közvélemény. Miért félelmetes ez az eljárás? Mert azt hirdeti, hogy ha a közösség perifériájára szorult csoportokhoz tartozol, ha szegény vagy, függő vagy, kiszolgáltatott vagy, mint ez esetben a nevelőotthonban nevelkedő, elhagyott gyermek, akkor bármi megtörténhet veled, senki nem képviseli az érdekeidet, nem vagy fontos és értékes. Az oktatási rendszer teljes átalakítására lenne szükség: alapkoncepciójának, kompetenciáinak, módszereinek teljes körű megreformálására. Tanári magatartásokat kellene megváltoztatni – emelte ki. Mint mondta, a mi oktatási rendszerünk nem befogadó, nem nyitott a változtatásokra, emellett tanár- és nem diákközpontú, ismerethalmozó, nem funkcionális tudást, nem kompetenciákat közvetít.

  • Mondok konkrét példát. Sokan azt hiszik, hogy ha kidobáljuk a tantervekből a régi irodalmat, vagy ha lazítunk a követelményrendszeren, akkor máris korszerűvé válik a tanterv. Nem, nem ettől válik azzá, hanem hogy fontos jelentéseket, tudást és világértési modelleket közvetít olyan nyitott módszerekkel, amelyekkel megszólítja a diákokat, amelyek révén a megismert tudást, meglátást, modellt alkalmazni tudjuk a világban. A Romeo és Júliát például nem azért kell olvasni és értelmezni akár egy leendő lakatosnak is, mert Shakespeare a világ legnagyobb drámaírója, és műveltségi kérdés ismerni, hanem mert segít megérteni a szerelmet, a szerelmi és családi konfliktusokat, sőt a szerelem lélektanát. Nagyon fontos lenne tanárképzésünk megújítása is. Szeretünk mi hangzatos címeket adni a különböző képzéseknek, benne vannak a jelenkori kihívások is: digitális éra, átállás stb., de az az igazság, hogy ezek formális dolgok. A képzéssel foglalkozó intézmények és szervezetek inkább népszerűek, tömegesek szeretnének lenni, mint hatékonyak – szögezi le Bence Erika.

Elég támogatásban részesül e a kultúra?

Beszélgetőtársunktól megkérdeztük azt is, hogy elégségesnek látja-e a kultúrára szánt támogatást. Mint azt Bence Erika kifejtette, a szellemi tevékenységek támogatottsága az illiberális társadalmakban mindig is hiányos és leszorított, ami évszázadokra visszavezethető előítéleteken alapul.

  • Csak a világ jobbik felén látták be, hogy az oktatásba, a művelődésbe és a tájékoztatásba fektetett anyagi erő már rövid időn belül is hoz eredményeket, hosszú távon pedig nagyon hatásos. Minden ezen múlik. De nálunk a beidegződések működnek. Például kultúrára, utazásra, könyvre, újságra pénzt adni szégyen. Az értelmiségi magatartás mégis hogyan válhat általános érvényűvé? Például úgy, hogy a kormány, a mindenkori hatalmi képviselet nem elsősorban az infrastruktúrába fektet be, hanem az emberi erőforrásokra áldoz tetemes összegeket. A kívánt magatartás kinevelésébe, támogatásába. Az aktuális példa: attól, hogy egy településre hatalmas, korszerű stadiont építenek, még nem lesz színvonalas sportélete, főleg, ha a sport- és mozgáskultúrát fejlesztő magatartásokat, nevelői struktúrát elhanyagolják, vagy egyenesen leépítik – jelentette ki Bence Erika.

Bence Erikát arról is megkérdeztük, hogy mire lenne szüksége a vajdasági kulturális életnek, ahol gyakran nemcsak a támogatás hiánya okoz problémát, de az emberek magatartása is.

  • Összefogásra, toleranciára, anyagi áldozatokra, személyes kiállásra. Ezek nagyon hiányoznak a kultúránkban. Nálunk az összefogás alatt kétes politikai tartalmakat értenek az emberek, elsősorban lojalitást, meghunyászkodást, lakájmagatartást. Hogy azért tartok valakikkel, egy csoporttal, még ha kétes törekvéseket képvisel is, mert egy nyelvet beszélünk, azonos nemzet tagjai vagyunk. Nagyon problematikus gondolkodás a mi kultúránkban a státusszimbólumokhoz való ragaszkodás és a pénz fetisizálása. „Én támogatom az egyesületet, a tevékenységet, a szervezetet, de pénzt nem adok!” – amíg ilyen mondatok elhangozhatnak kultúrában mintaadó emberektől, addig nem lesz változás – emelte ki. Mint mondta, az egymásért való kiállás hiánya is nagyon jelentős kulturális defektus a mi társadalmunkban.
  • Ha bármilyen konfliktusba kerülsz akár az aktuális hatalmi vagy véleményalkotó erőkkel, azonnal magadra maradsz. Ha anyagi gondjaid akadnak, magadra maradsz. Ha szakmai nézeteltérésed van, egyedül maradsz, és folytathatnám. Számos elégedetlen társadalmi csoport van a térségünkben, ha bármilyen megmozdulást szerveznek, jogorvoslatot keresnek, a másik csoport nem csatlakozik hozzájuk, hanem támadási felületet keres rajtuk, a saját érdekeit helyezi előtérbe – mondja.

Bence Erikát is megkérdeztük az évente kiosztott díjakkal kapcsolatban, hiszen a vajdasági ember gyakran érezheti azt, hogy ezeknek a díjaknak nincs jelentőségük egy ponton túl.

  • Nem az a baj ezekkel a díjakkal, hogy megfogyatkozott a közösség, hogy kevesen vagyunk, hanem hogy devalválódtak. A kultúrpolitika mindig is kirekesztő volt a szellemi munka jutalmazásában, díjazásában. Persze voltak súlyos korszakok, ahol elhallgattattak embereket, írókat, s a párthűségért cserébe leestek érdemteleneknek is az elismerések, de például még a legvonalasabb kommunista vezér is ódzkodott attól, hogy jelentős művészeti teljesítményt minősítsen le mindennemű magyarázat nélkül, s hogy csak kizárólagosan a középszerű vagy a dilettáns legyen a kívánatos. Mostanság csak ezt tapasztalhatjuk. Mi több, a poltron, a tehetségtelen, a tájékozatlan, a simulékony és a jellegtelen mond véleményt. Nézzük meg a díjakat odaítélő bizottságok összetételét. Az időszaki odaítélés a hagyomány elsikkadásához, a díj jelentőségének elvesztéséhez, megszűntéhez, s nem a megoldáshoz vezet – állítja Bence Erika. Szerinte nem arról van szó, hogy a lakosság körében nincs igény kulturális programokra, a probléma azzal van, hogy ezek az igények felületesek és kizárólagosak.

– A lakosság nagy részének csak arra van igénye, ami az ő érdeklődésének, ízlésének, szemléletének megfelelő. Hogy a kulturális vagy művészi tett csak az ő kérdéseire adjon válaszokat, s hogy a megértése ezeknek egyszerű legyen. Ezt a konjunktúrát lovagolja meg a populista, a triviális kultúrpolitika. A nagyszerű, a világalkotó kultúra viszont a választások kultúrája lenne. Egy összetett szövevény, amelyben többféle választ adnak, akár több nyelven, többféle regiszterben a felmerülő kérdésekre – fejtette ki Bence Erika.

SEREGÉLY Orsolya