Az év utolsó napján, a nap utolsó fertályában rovom ezeket a sorokat: a lap jövő heti számába, a Camerába obscura rovatba. Nemcsak azért, mert – a jócskán megkopott jelmondat szerint – az év legvidámabb éjszakájának nézünk elébe – jómagam igen szűk (baráti/családi) körben –, de azért sem szeretném most az elmúlt év (politikai, szociális, gazdasági, egészségügyi, oktatási és kulturális) eseményeit, jelenségeit mérlegre tenni, mert mindenféle számítgatás és értékelés nélkül is tudom, hogy óhatatlanul a rossz értékkategóriája, s nem a jó felé billenne ki a mutatója. És nem is csak ezért.

Nem tartozom azok közé, akik úgy gondolják, hogy „egy bizonyos szint fölött” a művelt  polgár „nem megy le bizonyos szint alá” (hogy az ismert és megboldogult író e kisajátított és rosszul értelmezett gondolatát parafrazáljam!), mert csak egy „jó kis” értelmiségi egérútnak, gyávaságnak tartom az ezzel igazolt magatartást; érinthetetlenként, közkedveltként, megbecsültként, „finom” és „érzékeny” entellektüelként „végiglibegni” egy életpályán úgy, hogy mindig semlegesek vagyunk, sohasem vállaljuk be a konfliktusokat, nem emeljük fel a hangunkat, nem mondunk elmarasztaló bírálatot, nem alkotunk sajátos vagy akár extrém (esetleg: téves) véleményt, legyen bár kiemelkedően jelentős alkotói tevékenységünk, egyet jelent a rossz, a retrográd kiszolgálásával, közvetett cinkossággal, mert ő ezt akarja, neki ez felel meg (méltányolni és díjazni is fogja tevékenységünk és életművünk) – miközben cserbenhagyjuk, vagy még rosszabb: kiszolgáltatjuk szellemi társainkat, barátainkat, a jó ügy mellett kiálló partnereinket.

Azért nem akarok most erről hosszasan értekezni vagy akár csak beszélni, mert ebben a pillanatban ez is a hatalmi rendszerek, az autokrata gondolkodásúak malmára hajtaná a vizet: ha azt hihetnék, hogy kirekesztő és erőközpontú intézkedéseikkel, befolyásukkal akár csak egy négyzetcentiméternyi teret kisajátítottak vagy elvettek tőlem/tőlünk. Hogy rossz nekünk. Pedig nem.

Csak a magam nevében szólva: köszönöm, jól vagyok! Sokkal jobban, mint a fentiekben bemutatott életvezetés letéteményesei vagy a hatalmasok kiszolgálói. Az önkényuralmi struktúrákban a semleges, a cinkos és a lakáj áll a társadalmi megbecsülés legalantasabb fokán. Őt még saját ura sem veszi emberszámba. Még annyira sem, mint az ellenséget.

A könyv a szabadság tere

A halál- és fogolytáborok, a Gulág túlélői rendre arról számoltak be, hogy az emberi lét véghelyzeteiben sokat segített, mentőöv volt számukra a szellemi érték, az intellektuális erő: a művészi, irodalmi vagy más alkotói tevékenység. Segített a túlélésben. Ezért van, hogy súlyos diktatúrákban a szellemi szabadság termékeit és jelenségeit tiltják be legelőször, hogy az alóla való felszabadulás jelei mindig a filozófia, a művészetek és az irodalom berkeiben nyilatkoznak meg legelőbb. Ha visszanézünk a történelembe, 1848-ban is bölcsészek vitték a szabadság zászlaját: legnagyobb hősei írók és filozopterek, nem kizárólagosan katonák.

A gondolat és a vélemény szabadságában, a képzelet szárnyalásában az a legjobb, hogy lefojthatatlan; amíg az ember él, megakadályozhatatlan. A Fahrenheit 451 című Bradbury-regényben, az olvasást és a könyveket betiltó/elpusztító diktatúrában az emberek, a szabadság hősei megtanulják fejből, memorizálják, és úgy adják tovább a világirodalom pótolhatatlan remekműveit.

2021-ben a betiltott Tanyaszínház soha nem tapasztalt összefogást, kulturális ellenállást eredményezett a magyar szellemi élet alkotói és befogadói körében. A politikai erőszak vereséget szenvedett még akkor is, ha ideig-óráig – a maga számára úgy tűnik – győzedelmeskedhet.

Letett és letehetetlen könyvek 

Ezek a konzekvenciák vezettek oda, hogy immár nem dühvel és megvetéssel, hanem mély szánalommal tettem le az idei (vajdasági) magyar (szép)irodalmi termés legszerencsétlenebb, noha a lakájok zsűrije által jelentős díjra érdemesített kiadványát. Mit ér az a mű, amely a másik (és mások) betiltása révén, nem poétikai értékei miatt kerül a befogadói figyelem középpontjába?

Kritikán aluli.

És minek is rá szót vesztegetni, ha mindeközben kulturális eseményszámba menő könyvek láttak és láthattak napvilágot a magyar irodalom  szabad (vagy szabadabb) terében. Persze, egy-egy ilyen leg-lista mindig szubjektív, egyrészt, mert igen kevesen lehetnek olyan hivatásos olvasók, akik tényleg (a tudományos kiadványoktól a legjelentősebb kiadók sikerkönyvein át az outsider magánkiadásokig) mindent el tudnak olvasni, ami az év folyamán a magyar irodalom berkeiben megjelent, másrészt, mert az irodalom szabad világ, nincsenek abszolút és dogmatikus értéktendenciái: sokkal könnyebb megállapítani a legrosszabbat, mint a legjobbat. Ez utóbbiból mindig több akad, mert befogadófüggő jelenség.

Személyes toplistámon Mezei Márk Zsidó temetés című regénye, Géczi János összegyűjtött versei, A napcsíkos darázshoz, illetve Végel László Peremvidéki palackposta című naplóregénye foglalja el a dobogós helyeket. Noha három különböző műfaj és beszédmód vonzatkörében jöttek létre, az epika és a líra különböző változatait (regény, naplójegyzetek, hosszúversek és töredékek etc.) képviselik: egyaránt a múlt és e múltban jól/rosszul evickélő egyén válságaira kérdeznek rá; a rendszerváltás előtti idők szabadsághiányos léthelyzeteire, kilátástalanságára, a váltás útvesztőire és kórtüneteire. Mezei regényében például minden és mindenki (elvont és konkrét értelemben is) haldoklik, az erkölcsi létminimum alatt él Magyarországon, Végel naplójegyzetei, feljegyzései a sikertelen váltás háborús apokalipszisbe és populista tömeghisztériába torkollásának folyamatát követik, Géczi összegyűjtött verseinek lapjai egy négy évtizede folytatott lírikusi magatartás és küzdelem fejezeteibe nyújtanak betekintést.

Olyan könyvek ezek, amelyek az elhallgatás és az elhallgattatás eljárásai helyett a másokért és a mások helyett való megszólalás attitűdjét képviselik és érvényesítik a magyar irodalom égisze alatt. Érdemes róluk (sokat) beszélni.

BENCE Erika