Február végén járunk. Korábban e kurta hónap utolsó napján volt a zárszámadások beadásának határideje (a járvány persze ezt is jócskán kitolta), amikor is a cégek, vállalkozások megvonták az előző év pénzügyi mérlegét. És bár a főcímben szereplő fogalom elsősorban az országok közötti elszámolásokra vonatkozik, és nem sok jót jelent, átvitt értelemben a hiány semminemű egyenleg megvonása esetén nem jelent jót.

Most azonban csupán a szójáték kedvéért használtam e számviteli műszót. Azt a kifordított jelentést próbáltam neki adni, hogy a lassan egy éve tartó járvány és annak minden velejárója a társadalom és a gazdaság, a közösségi élet és az emberi kapcsolatok, hovatovább a szigorúan vett magánszféra területén, magától értetődően az oktatásban is megannyi következménnyel járt – és lassan ideje lenne, hogy ezekről a következményekről mérleget készítsünk. A mérleg viszont egyelőre hiányzik.

Hivatalosan eddig nem is esett szó mérlegkészítésről, ugyanis az állam azt a látszatot igyekszik fenntartani, hogy az oktatás, miként a többi közszolgálat is, zökkenőmentesen működik, a gazdaság nemkülönben, bizonyos súlyosan érintett ágazatok kivételével. Azokon pedig minden erővel segíteni igyekszik az állam („L État c`est moi” – Az állam én vagyok! – mondta volt XIV. Lajos francia uralkodó). Olyannyira, hogy állítólag még a jövedelem nélkül maradt kávéházi pevaljkák is kaptak egy szép összeget.

Magánbeszélgetésekben azonban egyre gyakrabban elhangzik a kérdés – és itt most már végképp az oktatásnál maradunk –, hogy mi lesz ezekkel a generációkkal. Meddig tart még ez az áldatlan állapot? Be lehet-e bármit is pótolni mindabból, ami szükségszerűen kimaradt, netán vannak-e ennek a hirtelen megváltozott, és egy egészen más felfogást követelő otthoni vagy félig otthoni munkának valamilyen hozadékai?

Tudja-e valaki a választ?

Bár nem könnyű, és nincs is, aki mérvadó választ tudna adni, a kérdés felvetőiben leginkább az aggodalom munkál. Többektől hallani, még többen elintézik egy lemondó kézlegyintéssel, hogy ennek a jelenlegi oktatásnak annyi. Hiszen… és itt a végtelenségig lehetne sorolni mindazokat a szubjektív és objektív körülményeket, amelyek az ilyen borúlátó következtetésekig elvezethetnek.

Az viszont igaz, hogy – ha nehezen is – minden új dologból lehet tanulni. Embere válogatja, mennyit. Vannak olyanok meggyőződésem szerint a jelenlegi felemás oktatásban is, akik készségek, ismeretek, munkamódszer tekintetében gazdagabbá válnak, mintha a klasszikus tantermi oktatás taposómalmában múlna el rajtuk az idő. Diák, tanár, sőt szülő egyaránt.

És természetesen vannak olyanok, akik szinte soha nem fogják tudni bepótolni, amit ez idő alatt elvesztegettek. Akár azért, mert nem voltak meg a szükséges feltételeik, akár azért, mert nem is vették elég komolyan dolgot.

Ennek a hiányzó mérlegnek nyilván a fentiek egyenlegét is jó lenne megvonnia. Ez nem könnyű, mert nincs is megbízható mérce hozzá. Most természetesen sokan a várható kisérettségire gondolnak, mint egyetlen országos, azonos követelményeket támasztó, viszonylag egzakt eredményt mutató számonkérésre, amely majd választ ad megannyi dilemmára.

Nem fog választ adni! Mint ahogy az elmúlt időszakban is csak egy dologra világított rá mindennél jobban: arra, hogy az effajta és főképp ilyen módon lebonyolított számonkérés egyedül arra alkalmas, hogy az egyre mélyebbre kúszó „egzakt mutatók” még tovább zuhanjanak mindaddig, amíg magát a felmérést teljességgel el nem lehetetlenítik. Ehhez már elkeserítően közel járunk.

Ki lent, ki fent

Az állami (középiskolai) érettségi vizsgát, mint ismeretes, ismét elhalasztották, de volt egy országos próbája. Ennek eredményeit sűrű homály fedi. Találgatásokba bonyolódni felelőtlen dolog, ám akár egy szerény, de váratlan siker nem maradt volna visszhang nélkül a hazai közéletben.

A tétnélküliség viszont minden bizonnyal ismét megtette a magáét. Az állami érettségi próbatesztelésén elért eredménynek vagy eredménytelenségnek sem volt semmilyen tétje. Nem javítja, de nem is rontja a diák általános megítélését, nincs hatással a tanulmányi eredményére, semmilyen esetleges előny vagy netán hátrány mérlegelésekor nem lehet számításba venni. Sőt, akár még „menő dolog is”, ha valaki hevenyészve vagy egyáltalán ki sem tölti a tesztlapot, netán a poén kedvéért Dositej Obradović képe alá valamelyik színész(nő) nevét írja be válaszként.

Diákok közti szóbeszédből következtethető, hogy az egyetlen, számukra racionálisnak tűnő lépésként számos iskolában előre megbeszélték, hogy tudatosan „elszabotálják” a próbaérettségit. Így az „éles” teszten minden bizonnyal könnyebb feladatok lesznek majd, hiszen egy országos „lebőgés” rossz fényt vetne az évtizedek óta reformlázban égő oktatási rendszerre, és ama hiányzó mérleg serpenyőjébe vetve minden bizonnyal a nem kívánt irányba billentené ki. Mint ahogy megannyi további kérdés és dilemma is, ami az elmúlt közel egy év kapcsán joggal felvethető az intézményeken belül és egymás között is mind az elvégzett munka mennyisége, mind indokoltsága, mind pedig hatékonysága tekintetében, a diákok vonatkozásában ugyanúgy, mint az ott dolgozókra és az intézmények egészére vonatkozóan is.

Ami viszont e nem létező mérlegen kívül is bizonyosnak tűnik: az elmúlt év tovább mélyítette a szakadékot az oktatásban részt vevők között mind a feltételek, mind a megszerezhető képességek, készségek és ismeretek, mind az általuk biztosított fejlődési és továbblépési lehetőségek tekintetében. Mintha csak egy mérleg két serpenyőjében állnának maguk is. Míg az egyik oldalon egyre többen egyre mélyebbre süllyednek, addig annál inkább emelkedik a másik oldal.

BERETKA Ferenc