A „jól működő“ demokráciákhoz – vagy legalábbis azok elképzelt formájához – képest Kelet-Európában olybá tűnik, hogy sosem mentek jól a dolgaink. Az elmúlt bő 30 évben különféle ígéretekkel kényeztettek minket különféle politikai erők, ám ha valaki úgy érzi, át lett vágva, akkor alighanem nem rossz helyen keresi a romlás okát.

A Lajta a hibás. Onnantól keletre még a fű is nehezebben növekszik egyes jobb sorsra érdemes országokban. 1990 óta megannyi ígéret vált porrá a fényes jövőről és jólétről. Meg arról is, hogy ha a közéletben fel is bukkannak közveszélyes kalandorok, kontroll alatt tudjuk tartani őket. Erre csak nyomokban ad bizakodásra okot az elmúlt 30 év. Mert ha egy Miloševićen túl is adtunk, lett nekünk egy Vučićunk. Ha kiebrudaltuk Mečiart, kaptunk helyette egy Ficót. Orbánt pedig mindig is szemlélhettük, noha teljes pompájában csak 2010 óta. Végül, ha buknak is, visszajöhetnek – erre legújabban Robert Ficónak van esélye idén ősszel.

A Lajtától nyugatabbra is akadnak időnként gondok a politikai rendszerekkel, de mondjuk Janez Janša, Jörg Haider vagy épp Andrej Babiš sosem tudott olyan nyerő szériát futni még az államot is kiforgatva önnönmagából, mint keletebbi társaik. Felfutásuk persze jelezte: van igény a demagóg, vakmerő, autoriter, a demokráciát a félperiféria ingoványában előszeretettel meghekkelő politikusokra – jobb- és baloldaliakra, ill. liberálisokra egyaránt. Csakhogy arrafelé ideig-óráig volt elég a lendületük, a Lajtán innen viszont már más szelek fújnak, itt az ország történelmébe képesek magukat beírni ezek az alakok. Korszakokat alapítanak, amelyek kitörölhetetlenül ott fognak díszelegni a történelemkönyvekben. S még valami: általában nagyra tartják a putyini Oroszországot, az meg őket. A Nyugattal szemben szkeptikusak, bizonyos pontokon teljesen jogosan. Ám nem világos, minő társadalmi és gazdasági felemelkedést várnak az emberi szabadságot lánctalpakkal, gumibotokkal és átnevelőtáborokkal tipró, a rablókapitalizmus különböző elfajzásait művelő olyan nagyhatalmi bázisoktól, mint Moszkva vagy Peking. Vagyis de, egy ponton biztosan világos: nem lenne ellenükre, ha ilyen eszközök állnának az ő rendelkezésükre is.

Nem mintha jobb volna a helyzet a rendszer- vagy kurzusváltónak tűnő erőkkel. Ha csalódottságot, felháborodást érez, mondjuk, a haladó-, a Smer- vagy a Fidesz-párti választópolgár, akkor valamennyire meg kell őt értenünk. Mi lett például a Demokrata Pártból 2000 októbere után? Hová tűnt a Mečiart végül nagy nehezen legyőző SDKÚ? Mire futott ki a Szabad Demokraták Szövetségének története? A felhozatal tarka, ráadásul egy Igor Matovič, Dragan Đilas, Gyurcsány Ferenc szélhámosságban, demokráciahekkelésben szinte épp akkora nagymesterek, mint ellenfeleik. Még akkor is, ha kevesebb időt voltak kénytelenek eltölteni a hatalom székében, az ellenzék ügyeletes trolljaiként bárhol és bármikor képesek bomlasztani a közélet bimbózását. Tegyük azért hozzá azt is, hogy pár „rossz tanulónak” tartott, lenézett szomszéd képes időnként átlépni a saját árnyékán bel- és külpolitikai téren egyaránt: nézzük a lengyel vagy a román példát.

Úgy tűnik, az európai félperiféria népei a nyugati kései kapitalizmus és a centrumországok farvizén így működnek. S ha ez így van, mindannyiuk csalódását részvéttel kell fogadnunk – noha ettől még nem kell egyetértenünk a hétpróbás autoriterek híveivel. A csapdahelyzet viszont nyilvánvaló… Valamilyen értelemben vett stabilitást leginkább az autoriter gazemberektől várhatunk, akik azonban módszeresen emésztik fel a társadalmak jövőjét, hajtják azt folyamatosan arcpirító helyzetekbe, ellenben nem képesek létrejönni nyugodt, kiegyensúlyozott pártviszonyok, amelyek között tégláról téglára lehetne építgetni kis államainkat néhány komolyan vehető, s nem vásári bazárosra játszó párt szereplésével.

S mi a helyzet a kisebbségi magyar politizálással? A Fidesznek hála mára az is hipnotizálódott Orbán Viktor varázsaurájával óriási mértékű adagot föladva saját autonómiájából. Pozsonytól Ungváron és Kolozsváron át Szabadkáig eljutottunk oda, hogy a legerősebb „hatuma“ pártok nem mernek a kulcsfontosságú ügyekben mást mondani, mint amit a budai Karmelita kolostor. Ha pedig nagy nehezen igen – mint amikor a szlovákiai MKP, majd a Szövetség részéről morogtak Orbán és Fico barátkozásai miatt –, akkor szinte már-már bocsánatot is kérnek azért, hogy ezt megtették. Mára ezek a pártok különféle koalíciós ügyeskedések és a hatalmi centrumok kiszolgáltatottjaiként próbálnak kisebbségi „érdeket“ érvényesíteni. Mozgástér csak annyi akad a számukra, amennyit a felettük álló hatalmi konstelláció megenged, politikai fantáziájuk szegényes, de talán már ezzel is túl sokat dicsértük őket. Az etnikai kisebbségi kérdések demokratizáló, igazából soha nem kiaknázott erejével nem élnek, helyette bezárkóznak a körömpörkölt-fesztiválozós etnicitás langyosságába. Önnönmaguk egzisztenciális jólétének és túlélésének biztosítására koncentrálnak, néha pedig kapnak pár jelentékenyebb politikai pozíciót is könyöradományként. Meg pénzt. Emellett, ha megtehetik – lásd a VMSZ-t és annak elnökét, mint elsőrendű példát –, kíméletlenül beletapossák a választópolgáraik önérzetét a sárba, s az így sarokba szorított önbecsülést sikeresen legyűrvén sajtolhatják ki az utolsó utáni szavazatot is az emberekből – akár az egzisztenciális zsarolások legalsó, tényleges szintjeire lesüllyedve. Azt lehet mondani ezek alapján, hogy egy autoriter rendszerben a kisebbség kétszeresen szenved a közélet általános állapota, annak morbid tekintélyelvűsége, valamint saját politikai „érdekképviseletének” korrumpáltsága miatt. Így bajos lesz átvészelni a következő 100 évet.

VATAŠČIN Péter