Megeshet, hogy a mesebeli Naszreddin hodzsának sem jutott volna eszébe akkora képtelenséget kitalálni, mint amit nemrég Aleksandar Vučić Szerbia elnöke nyilatkozott. Négy év múlva ugyanis Belgrád rendezi meg a Világkiállítást, s erre a rendezvényre – érthetően – több millió látogatót várnak. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen az EXPO nem egy havi kirakodóvásár. Az is logikus, hogy az ilyesmire alaposan fel kell készülni.

Elsősorban, ami a vendégek fogadását és elszállásolását illeti. Szerbia pedig jelenleg nem igazán dicsekedhet világszínvonalú vendégfogadási kapacitásokkal. Tény, hogy a fővárosban jelenleg 119 szálloda fogadja a vendégeket, s a jelek szerint ez a mennyiség untig elég. Annál is inkább, mert eddig sem mutatkozott túl nagy igény a szuperluxus szállodákra, s az a néhány ezer vastagpénzű vendég mindig megtalálta a neki megfelelőt. Az alkalmi turistacsoportoknak pedig nem a fényűzés a lényeg, hanem az ár, s ebből a szempontból a szerb főváros meglehetősen jól áll.

Tegyük azonban fel, hogy négy év múlva csakugyan megérkezik az elnök által vizionált 2,6 millió külföldi, akik kizárólag a világrendezvény megtekintését tűzik ki célul. Az is logikusan hangzik, hogy nem lehet őket évszázados hotelekben, motelekben vagy éppen fizetővendég-szobákban elhelyezni. Szállodákra lesz szükség. De vajon a jelenlegi létszámot ilyen rövid idő alatt az ország (építőipara és pénzügyi helyzete) képes lehet megduplázni? Mert Vučić szerint hozzávetőleg százhúsz hotel fog épülni.

Ám legyen. Arról azonban egy árva szót sem mondott, hogy kik fognak a pénztárcájukkal beállni e monumentális beruházás mögé, az ugyanis több mint gyanús, hogy a magántőke hajlandó lesz euró-tízmilliókat befektetni egy ilyen rövid távú és felettébb bizonytalan üzletbe. Vagy (ismét) az állam fog hatalmas hiteleket felvenni? Azokat egyszer vissza is kell fizetni, főleg, ha tudjuk, hogy a megfelelő szállodák felszerelése sem olcsó, s azt követi a fél évig tartó üzemeltetés. Van Szerbiában annyi képzett, idegen nyelveket beszélő szakács, pincér szobalány stb., akik a majdani finnyás vendégek igényeit ki tudják elégíteni? Aligha, hiszen a meglevők igen jelentős része már elvándorolt a napnyugta irányába.

Egyéként a témával kapcsolatosan megszólaltatott szakemberek csaknem mindegyike felvetette a kérdést, hogy amennyiben megépül Belgrádban az államelnök által beharangozott százhúsz szálloda, mi lesz azokkal a világkiállítás lebonyolítása után, Szerbia ugyanis nem tartozik a kimondottan népszerű idegenforgalmi célállomások közé, hiszen – ami a legnagyobb hátránya – nincs tengere. A „szárazföldi” turizmus pedig csak az évezredes történelmi múlttal rendelkező városok esetében vonzó. Igaz, hogy Belgrád egykor Nándorfehérvár, még korábban pedig Singidunum volt, de az mégsem azonos Rómával vagy Athénnel. A velük való ilyen szempontból történő kiegyenlítés túlzás, és csak a politikusok szótárában létezik.

Egyébként már maga az építés is igencsak megkérdőjelezhető, hiszen 2010 és 2020 között egész Szerbiában kétszáz kisebb-nagyobb (de inkább kisebb) szálloda épült, az államelnök szerint pedig csupán Belgrádban és alig négy év alatt fognak ugyanennyit tető alá tenni, s átadni a rendeltetésének. Ebből a sok alapot nélkülöző kinyilatkoztatásból is csupán az szűrhető le, hogy hamarosan, tehát maximum egy éven belül ismét előrehozott választások lesznek. Tehát már most megkezdődött a kampány, amelynek keretében populista módon azt kell mondani, amit a nép hallani akar, s ami domborúra dagasztja a nemzeti mellet.

Az is nyilvánvaló, hogy jó balkáni módra nem gondolta/gondolták végig a témát. Nem túl szép összehasonlításban ez olyan, mint a gyerek: összehozni nem nagy kunszt, de legalább két évtizedig nevelni, gondozni is kell, s csak aztán lehet a saját szárnyára engedni.

A hangzatos bejelentések mögött megbújhat egy jókora blama is. Az egyik közgazdászunk figyelmeztetett arra, ami korábban a világban nem egy esetben megtörtént – a rendezési jogot nagy garral megszerző országok vezetői az odaítélésről szóló döntés nyilvánosságra hozatala után döbbentek rá, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket, és kénytelenek voltak bevallani, hogy erre ők nem képesek, tehát szégyenszemre lemondtak a rendezés jogáról. Az illetékes világszervezetnek pedig főhetett a feje, amíg egy új balekot talált.

Az eddigi gyakorlat azt is bizonyította, hogy legtöbb esetben olyan városok pályáztak, amelyek eleve rendelkeznek megfelelő szállodai kapacitással, tehát nincs szükségük arra, hogy rengeteg újat építsenek. Nos, a szerb főváros nem tartozik ezek közé.

A hozzáértők abban is egyetértenek, hogy a megalomán terv helyett az esetleg annak megvalósításához szükséges eszközökkel a lakosság életszínvonalának a növelését kellene megcélozni, hiszen tény, hogy – például – környezetvédelmi szempontból semmi okunk a dicsekvésre. Még azzal a szelektíven gyűjtött hulladékkal sem igazán tudunk mit kezdeni, amit néhány lelkes helyi közösségben tapasztalhatunk.

Az egész ügyben felmerül a sanda gyanú, hogy az államfői nyilatkozatot megelőzően az égvilágon senki sem elemezte az „egetverő” ígéret valóságtartalmát és annak esetleges hosszú távú hatását és következményeit, így a balga nép számára csak egy elhangzott nagyotmondás marad.

BOTH Mihály