Srebrenica: Az innen érkezett képeslapunknál sokkal megdöbbentőbbek a fényképek – Gróf Azúr Isten kalandozásai a bánáti rónaságban (28.)
Készséggel és alázatosan elismerem – mindenféle esetleges és véletlenszerű fenntartások nélkül –, valóban nem szokványos eset, hogy valaki önmagára hivatkozzon, illetve a saját, épp megjelenés előtt álló kötetét népszerűsítse egy ilyen sorozatban (mint ez a miénk itt és most…), a Ratko Mladićnak, a boszniai szerbek egykori s időközben már életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt polgárháborús tábornokának tiszteletére 2011-ben, a dél-bánáti Lázárföldön, vagyis az elfogásának és mintegy tizenhat esztendei bujkálásának a szerbiai hatóságok által feltételezett helyszínén létrehozni szándékozott emlékház múlt heti említése most mégis ezt hozta ki belőlem. S mint már mondtuk is, egy ilyen intézmény akkor lenne igazán hiteles, ha ott minden este főműsoridőben a kiváló bosnyák rendezőnő, Jasmila Žbanić filmjét, a sok-sok rangos díjat elnyert Quo vadis, Aida?-t vetítenék, napközben pedig további, a srebrenicai rémtettek témáját feldolgozó dokumentumfilmek lehetnének műsoron, a túlélők vallomásaival, szemtanúk beszámolóival… Mert ma már ez is történelem! Nos, hasonló témákról írtam az Utazások apósommal című, a budapesti Magyar Napló Kiadó gondozásában épp megjelenés előtt álló (tér)regényem vonatkozó, srebrenicai fejezetében is. Ha semmi másért, hát legalább ezért látom itt az alábbiakban indokoltnak, helytállónak, hogy sorozatunk újabb részében most egy részletet tegyek itt közzé ebből a műből.
A fentiekben elmondottakhoz kérem most a rendszeres olvasóink megértését, elnézést, együttérzését és együttgondolkodását! Következzék hát a regényrészlet:
„Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni! –”
Ha valahol van értelme, és igazán indokolt Ádám felkiáltása Madách Imre remekművének, Az ember tragédiájának a végéről, akkor igen, itt, Srebrenicában mindenképp az…
Az oszmán fennhatóság és a Gruber gyógyfürdő
Az innen érkezett képeslapunkon még a város melletti erdős területre épült Gruber gyógyfürdő épülete látható, bár az ügyes fotográfust is az épületnél sokkal inkább megihlette a természet, a hegyoldal, a fák… A postai bélyegző azonban egyértelműen és megmásíthatatlanul tanúskodik arról, hogy 1964. július 29-én adták itt fel a küldeményt…
Amikor még úgy tűnt, hogy minden virágzik, fejlődik, békében halad előre.
Amikor még úgy tűnt, hogy a testvériség-egység mindörökre kitart ezeken a vidékeken…
Srebrenica és környéke ugyan már 1463-ban az Oszmán Birodalom fennhatósága alá került, de valójában a török közigazgatás majd csak a Magyar Királyság tényleges összeomlása, 1526. augusztus 29-e, vagyis a mohácsi vész után épült ki és konstituálódott errefele – hosszú évszázadokra. Ebben az időszakban a környéknek ütközőzónaként még kiemelt stratégiai jelentősége volt, ezért a törökök jelentős fejlesztéseket hajtottak itt végre, építkezések folytak, kialakult a település új városrésze, mondhatni, a korszellemhez igazodva ugyan, de fellendült, felpezsdült az élet. A későbbiekben azonban Srebrenica stratégiai jelentősége igencsak leértékelődött, s így hát mire elérkezett a szocialista Jugoszlávia szétesésének időszaka – hát ez van, ezt hozták az évszázadok –, már az akkori ország egyik legfejletlenebb, legelmaradottabb régiója volt ez. Néhány emberöltő ide vagy oda, ugye…
Talán ez is az egyik magyarázata
…vagy legalábbis indokainak egyike lehet annak, hogy miért pont itt történt a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúiban a(z egyik…) legdurvább mészárlás, a legelvetemültebb, legembertelenebb, legelborzasztóbb öldöklés. Szisztematikus népirtás.
Srebrenica nevét a kegyetlenkedő szerb csapatok – Ratko Mladić tábornok vezetésével – minden időkre beírták a történelemkönyvek vértől túlcsorduló lapjaira.
S nem is csak itt, a többé-kevésbé érintett régiókban, hanem a világ minden táján.
Az egész világ megtanulta Srebrenica szlávos hangzású nevét.
Az innen érkezett képeslapunknál sokkal megdöbbentőbbek a fényképek, a fotók, amelyeket vélhetően soha senki sem fog postai kiadványokra nyomtatni, mert ki is küldene szívélyes üdvözletet ilyen tartalommal…
Az elmúlt emberi lét, a kioltott emberi élet tárgyi emlékeivel…
Megnézné nekem valaki, kérem tisztelettel, hány órát is mutatott pontosan a sárból, a tömegsírból előásott és a mellékelt fényképünkön is látható zsebóra abban a bizonyos tragikus pillanatban?
Boszniában már évek óta véget ért a háború. A jelek szerint azonban a kegyetlenségek nyomainak szanálásához sokkal több időre van szükség, mint amennyit annak idején a gaztettek elkövetése igényelt. Amel Emrić felvételei 2008. november 6-án készültek a közeli Kamenica település határában, ahol egy igazságügyi szakértőt, az Eltűnt Személyek Nemzetközi Bizottságának (ICMP) egyik munkatársát fényképezte le munka közben: a szakértő épp testrészeket jelölt meg munkatársaival a kiásás előtt egy akkor feltárt tömegsírban.
Kamenica, ahol az igazságügyi szakértők ennek a tömegsírnak feltárásán dolgoztak, alig hetven kilométerre északkeletre fekszik Szarajevótól, a bosnyák fővárostól. A szakemberek azonban feltételezték, hogy az itt megtalált három tömegsírban fekvő holttesteknek ez már a második nyugvóhelye: nagy a valószínűsége ugyanis annak, hogy az áldozatok az 1995 júliusában Srebrenicában lemészárolt bosnyákok közül valók. Az összesen száz teljes és a több mint ezer megcsonkított tetemet DNS-vizsgálattal igyekeztek azonosítani.
Mert ma már ez is történelem!
(Folytatjuk)
SZABÓ PALÓCZ Attila
