Beszűkült a tér, egyre kevesebben vagyunk – mondja Apró Lea, a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének idei díjazottja
Szívét-lelkét beleadta a Napjainkba, akkor is, amikor csak egy riportot kértem tőle, mert éppen akkor még én is szerkesztettem ezt a műsort a Vajdasági Televízióban. Műsorait élvezet volt követni, hiszen mindig olyan témához nyúlt, amelyről tudta, más nem fog. Soha nem a könnyebb utat választotta, mindig a nehezebbet, és próbált az események velejéig hatolni. Minden bizonnyal most is így tesz, csak már nem magyar nyelven. Apró Lea a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete éves díjának kisebbségi nyelven tájékoztató díjazottja.
Szinte egy időben jött a hír, hogy te kapod az NDNV éves díját és a felkérést, hogy legyél az N1 munkatársa. Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy távozol a Vajdasági Rádió és Televíziótól?
– Amíg nem kerestek fel az N1 Televíziótól, egyáltalán nem gondolkoztam azon, hogy elhagyjam a Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségét. Szerettem ott dolgozni, mert az újságírói és az etikai kódexszel összhangban végezhettem a munkámat. Nem voltak tiltott témák, a közszolgálatiságra törekedtünk. Ebben a szerkesztőségben forrtam ki televíziós újságíróvá. Nagyon sokat tanultam az idősebb kollégáimtól, és ezért igen hálás vagyok nekik! De amikor felhívtak az N1-ből, nagyot dobbant a szívem, nem tudtam nemet mondani, mert ez egy hatalmas kihívás számomra, és tudtam, ha ezt most elszalasztom, soha sem bocsátom meg magamnak. Ebből a szemszögből nem volt nehéz a döntés, viszont a küldetésérzetem igen meggyötört, mert tudtam, hogy egy olyan szerkesztőséget hagyok el, ahol még létezik objektív, közszolgálati, kisebbségi tájékoztatás, ami manapság ritkaságnak számít nálunk. Bánt az a tudat is, hogy a kisebbségi újságírók nehezen pótolhatóak, az elmúlt 11 évben pedig ez szinte lehetetlenné vált, amióta tart a létszámstop. Tehát minden ember számít a magyar szerkesztőségben, és jóformán pótolhatatlan.
Azzal, hogy az N1-nek igent mondtál, a vajdasági magyar médiatér veszített egy kiváló újságírót. Hogyan látod a vajdasági magyar sajtó, televízió helyzetét jelenleg?
– A vajdasági magyar sajtó, televízió hasonló problémákkal küszködik, mint a szerb. Ebben az országban csak elvétve létezik szakmai, tárgyilagos, elemző, oknyomozó, oktató, tájákoztató, objektív újságírás. Szerbiában a médiumok többsége a hatalom szócsöve. Nem létezik médiapluralizmus. A kritikai hozzáállással rendelkező újságírókat meghurcolják, az egyszólamuságnak ellenálló médiumokat pedig támadják minden bevethető eszközzel. Ez a hatalmi rendszer a médián keresztül uralkodik. A vajdasági magyar sajtónál még összetettebb a helyzet. Beszűkült a tér, egyre kevesebben vagyunk. Sokkal nehezebben találunk riportalanyt, megcsappant a közönségünk, olvasótáborunk. Újrahasznosításra kényszerülünk. Viszont számomra biztató, hogy kicsi közösségünkben léteznek mégis olyan médiumok, amelyek a vérbeli újságírásra törekednek, a világháló pedig sokkal nagyobb médiateret, riportalanyokat és közönséget biztosíthat.
Emlékszel a kezdetekre? Milyen volt húsz évvel ezelőtt újságírónak lenni, és milyen most? Változtak-e a körülmények?
– A kilencvenes években is hasonló volt a médiahelyzet, mint ma, csak akkor Slobodan Milošević volt a főszereplő. A 021 rádió 1997-ben kezdte sugározni a műsorát. Megszállottan hallgattuk a programjukat, mert olyan információkat kaptunk tőlük, amelyeket az akkori rezsim el akart titkolni. 2001 végén beindították a második csatornájukat, amely öt kisebbségi nyelven és szerbül sugározta a műsorát. 2002 elején magyar ajkú újságírót kerestek. Anyám erre felfigyelt, és rákényszerített a meghallgatásra. Ott ültünk az autónkban a 021 Rádió akkori épülete előtt, én pedig nem mertem kimenni, mert tartottam a nyilvános szerepeléstől. Anyám kituszkolt az autóból, elmentem a meghallgatásra, és csak ennyi kellett, tudtam, hogy ez a hivatásom. Anyámnak köszönhetem, hogy újságíró lettem. Befejeztem az Újvidéki Újságíró Iskola egyéves tanfolyamát és több ANEM-os tanfolyamot is. Két év után nem sikerült többé pályázatokból fenntartani a Multirádiót. Engem már akkor felvettek meghatározatlan időre, és ott akartak tartani az első csatornán, de én felmondtam, mert nem tudtam elviselni, hogy megszűnt a programunk. Ezt a döntésemet nagyon megbántam! Élveztem ott dolgozni, és sajnálom, hogy nem létezik többé ehhez hasonló koncepció sehol. Magyar, szlovák, ruszin, román, roma és szerb nyelven tájékoztattunk. Átléptük a nyelvi korlátokat, és sokkal szélesebb képet alkothattunk a kisebbségi helyzetről. Nem voltunk elszigeteltek a többiektől annak ellenére, hogy kisebbségi újságírással foglalkoztunk. Miután megszűnt a programunk, Halász Enikő, aki előtte a Multirádió programigazgatója volt, megalapította a Neomedia civil szervezetet. Így próbáltuk folytatni a munkánkat néhányan a Multirádióból. Sajnos nem sikerült fennmaradnunk a pályázatokból. Televíziós újságíróként a Novosadska helyi televízióban kezdtem. Ennek a munkámnak köszönhetem azt, hogy a Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségébe kerültem, ahol mintegy tizenegy évet dolgoztam a Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségében. Arra a kérdésedre, hogy milyen volt húsz évvel ezelőtt újságírónak lenni, és milyen most, azt mondhatom, hogy én az Idétlen időkig című filmhez hasonlíthatom az elmúlt harminc évet. Nem okultunk a történelmünkből, ezért egy helyben topogunk. A kétezres évek elején azt éreztük, hogy kibújtunk a varázskörből, de ez a káprázat nagyon rövid ideig tartott. Ebben az időszakban voltam pályakezdő újságíró, és nagyon sajnáltam, hogy nem választottam korábban ezt a hivatást, mert úgy véltem, hogy a munkám soha sem lesz olyan izgalmas, mint a kollégáimnak, akik a 021-ben dolgoztak a kilencvenes évek végén. Nagyon megbántam ezt a gondolatomat. Vigyázz, mit kívánsz, mert lehet, hogy teljesül!
A Napjaink szerkesztőjeként soha nem a könnyebb utat választottad, ha kellett, a teljes műsort egyedül készítetted elő, olyan témákhoz nyúltál, amikhez mások nem mertek soha. Miért?
– Élveztem készíteni a Napjainkat. Többnyire egy témát dolgoztam fel több szemszögből a műsoraimban, és ezért készítettem gyakran egymagam. Riportalanyaim túlnyomórészt szerb ajkúak voltak, mert az állami vezetőség, a rezsim politikájával foglalkoztam leginkább. Ezt meg is sínylették a kollégáim, mert végtelen fordításokat olvastak be minden műsorom előtt. Szüleim kiskoromtól arra tanítottak, hogy a sorok között olvassak. Emiatt foglalkoztatnak az érzékeny témák, mert ha ezekre rávilágítunk, jobban meg tudjuk érteni, hogy mi történik valójában körülöttünk, és ha ez tudatosul bennünk, akkor változtathatunk is rajta.
Milyen témák foglalkoztatnak most, hogy a szerb sajtónál kezdtél dolgozni?
– Hatalmas változást jelent számomra. Eddig köztársasági és külföldi eseményekkel, folyamatokkal foglalkoztam, most pedig át kellett váltanom helyi témákra. Először vagyok tudósító. Annak ellenére, hogy egy regionális, nagy médiaháznak vagyok a munkatársa, kicsi csapatban dolgozok. Nagyon jó érzés, hogy egy operatőrrel végzem a munkát, hogy ketteseben vágjuk a riportokat. Ez kreatív szabadságot és gyorsaságot biztosít számomra. Viszont hiányzik az az eszme- és információcsere, amely létrejön a nagyobb szerkesztőségekben. Mindennek van előnye és hátránya. De erre vágytam, imádom a terepmunkát! A munkamódszer is teljesen másmilyen. Rengeteg az élő kapcsolódás, sokkal gyorsabban kell készíteni a riportokat. Minden nap legalább egy témát dolgozok fel. Ha történik valami, rögtön át kell állni arra. Állandó készenlétet követel ez a munka. Nagyon izgalmas és élvezetes!
Mi a küldetéstudatod?
– Szerintem az újságírói hivatás lényege, hogy kritikai hozzáállással viszonyuljon a társadalmi folyamatokhoz, eseményekhez, politikához. A mi feladatunk, hogy feltárjuk az igazságot, háttérelemzést végezzünk a napi hírek alapján. Hogy felismerjük az összefüggéseket, és követeljük a válaszokat azoktól, akik döntéseket hoznak az életkörülményeinkről. Ebben az országban a nép szolgálja a hatalmat, nem pedig fordítva, mint a demokratikus társadalmakban. Amíg a többség nem fogja fel, hogy mi fizetjük a hatalmi struktúrákat, és hogy ebből kifolyólag a mi érdekeinket kellene szolgálniuk, itt nem történhet valódi változás. A demokrácia viszont nem érhető el szabad, objektív médiatér nélkül. Emiatt sokkal nagyobb felelőség hárul ránk, vajdasági, szerbiai újságírókra. Ez a küldetés vezérel engem, és ez adja az értelmét a munkámnak.
TÓMÓ Margaréta
