Beigazolódni látszik, amit az illetékesek sokáig igyekeztek elhallgatni, az iskolákban ugyanis jóval magasabb a COVID-fertőzöttek aránya, mint ahogy azt korábban kommunikálták, és a szakszervezeti aggodalmak sem alaptalanok, hiszen a tanügyi dolgozók között jóval több a fertőzött, mint a diákok körében. A létszámarányokat nem is vettük figyelembe.

A Belgrádi Gimnáziumok Fóruma már jó ideje sürgeti, hogy a fertőzés gócpontjainak számító városokban végezzék el a tanárok és a diákok véletlenszerű tesztelését. Ha pedig az állam nem képes teszteket biztosítani a tanárok és a diákok számára, az oktatási rendszer megőrzésének egyetlen módja az azonnali áttérés az online oktatásra.

A követeléshez a belgrádi gimnáziumi igazgatók csoportja is csatlakozott. Levelet küldtek a minisztériumnak, és követelték a tanárok tesztelését függetlenül a tüneteik súlyosságától. Az a három-négy enyhe tünetekkel járó nap, amíg az orvosok általában nem küldenek senkit tesztelésre, továbbterjesztheti a fertőzést.

Tévhitnek bizonyult, hogy az iskolákban a fertőzés kockázata rendkívül alacsony, a fertőzött tanulók és tanárok aránya elhanyagolható, és hogy minden polgárnak a diákok és a tanárok példáját kellene követnie az járványügyi intézkedések betartása tekintetében. Ez inkább az iskolákban uralkodó „idillikus állapot” alátámasztását lett volna hivatott szolgálni.

Van sapkája, nincs sapkája

Pedig ezek az állapotok korántsem mondhatók idillikusnak. Egy fiatal tanárnő érdekes naplót tett közzé COVID-os tanítási napjáról, amely azzal kezdődik, hogy az órák előtt szájmaszkot vesz fel, fertőtlenítőszert szór a kezére, fertőtleníti a széket és a számítógépet, maga törli le a táblát, hogy ezzel is csökkentse a fertőzés esélyét, majd megkezdődik a 30 perces óra, amelynek bevezető része a tanulók érzelmi felkészítése helyett járványügyi eligazítássá alakul át. A maradék pedig esélytelen küzdelemmé a szorító időzavarral, meg az unalomig ismételt figyelmeztetésekkel, hogy tartani kell egymás között a távolságot, viselni kell a szájmaszkot, és rendszeresen kezet mosni. Bár a fertőtlenítési rituálé naponta ismétlődik, a koronavírus mind szorosabbra zárja bilincsét az iskolák körül.

Az országos válságtörzs sokáig vacillált, a helyi önkormányzatok pedig egyre határozottabb lépéseket tesznek, olykor koordinálatlanul és akár jogosultság híján is, nem mindig és nem mindenütt egyformán, így például megesik, hogy helyi szinten a „központi szigort” is túllihegik, ami akár pitiáner egymás közötti leszámolásokhoz is vezethet.

Az egyik Kladovo környéki általános iskola igazgatónője például fegyelmi eljárásban bűnösnek mondta ki kolléganőjét „…a tanulók és a foglalkoztatottak biztonságára vonatkozó intézkedések megtételének elmulasztása miatt”, mert ügyeletesként az iskolaudvarban „megengedte, hogy a tanulók lekezeljenek”. A kirótt bírság összege az illető bérének háromszor húsz százaléka (azaz mintegy 38 000 dinár), tehát bő hétszerese annak az összegnek, ami a hasonló szabálysértésért pénzbírságként kiszabható!

A buzgó intézményvezető (aki korábban állítólag tanfelügyelő volt) sem felelősséget kizáró, sem enyhítő körülményt nem talált. Azzal mindenesetre adós maradt, hogy szerinte hogyan kellett volna megakadályozni a kézfogást, ha a diákok a szóbeli figyelmeztetést (illetve a mindenki számára ismert tilalmat) nem vették tudomásul.

Ebben a kontextusban ugyanakkor jogos a kérdés, vajon felelősségre vonnak-e valakit amiatt, hogy egyre több tanügyi dolgozó kapja el a vírust a munkahelyén, és ezt a tényt még intézményen belül is igyekeznek elhallgatni.

Az viszont hazai abszurdumaink között is igazi gyöngyszem, hogy a belgrádi harmadik alapfokú ügyészség elrendelte 300 fővárosi iskolaigazgató kihallgatását, mert egy bűnvádi feljelentés szerint „jogellenesen kötelezték a diákokat az arcmaszk viselésére”. Pedig a biztonsági előírásokat mások hozták meg, őket csak annak betartatására kötelezték.

Kis gyerekek, nagy dilemmák

A múlt héten végül ímmel-ámmal döntött a válságtörzs (vagy inkább az, aki megmondja, hogyan kell döntenie): a téli szünidő az egész országban december 21-én kezdődik, és négy egész hétig tart. Előtte a fölsősök meg a középiskolások három hétre távoktatásra mennek. Branko Ružić miniszter ennek kapcsán kijelentette, a távoktatás nem veszélyezteti a tudásszerzést. Az a cél, hogy egyetlen tanítási napot se veszítsünk. „Ez nemzeti érdekű kérdés… Arra számítunk, hogy az ünnepek végére legyőzzük a kórt, és a második félévet a megszokott módon folytatjuk.”

Ugyanakkor az alsósok tovább járnak iskolába, a tanítónők három váltásban dolgoznak, külön a fél-fél osztállyal, majd távoktatásban az otthon maradottakkal. Az óvodásokról országos szinten egy szó sem esik.

Némely önkormányzat – részben alapítóként – munkáltatói igazoláshoz köti, hogy óvodába, napközibe lehessen vinni a legkisebbeket, másutt görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy szinte 100 százalékos kihasználtsággal működtessék az iskoláskor előtti intézményeket, dacára a naponta növekvő fertőzési számoknak, pedig a munkavállaló szülők aránya ezt korántsem indokolja.

Természetesen minden szülő saját felelőssége, hogy valós szükség híján is kiteszi-e gyermekét és saját környezetét a kockázatnak, ám a foglalkoztatottak biztonságáért a munkáltató is felel.

Az egyik szakszervezeti portál cikke jó adag iróniával mutatja be az óvodákban uralkodó abszurd állapotokat: „A probléma megoldhatatlan: a szülők dolgoznak (ha dolgoznak), a nagyszülők korosak (ha vannak) vagy szintén dolgoznak (ha dolgoznak). A gyerekek játszóházba mennek szülinapozni, de az óvodában gond a távolságtartás. A kieső óvónők helyettesítése költséggel jár, és szinte lehetetlen. Minden összevetve: az óvónők szabványon kívüli, multipraktikus káderek.”  De azért rájuk is figyelni kellene valakinek, nem?

BERETKA Ferenc