Fogékonyan és érzékenyen

Az ádventi időszak a várakozás és bizakodás ideje. Ilyenkor keményre tud fordulni az idő, de felenged a lélek, és átmelegíti az ember hitét, gondolatait, az érzelmeit. Fogékonyabbá teszi a szépre és a jóra, de érzékenyebbé a bántó szándék és a tapintatlanság iránt.

Ugyanakkor a készülődés igyekezetében ránk erőltetett nyüzsgés élesebbé teszi a bántó helyzeteket. Azt mondják a hozzáértők: akkora stressz nehezedik ránk ilyenkor, mint soha máskor. Pedig nem vagyunk híján egész esztendőben, mert folyton megfelelni próbálunk: önmagunknak és másoknak, a szokás hatalmának és az új divat hóbortjainak. Ott szeretnénk lenni távoli helyek ünnepi vásárain, csodálni a fényárban úszó, földi jókat számolatlanul kínáló forgatagban, miközben rájövünk, időnk és lehetőségeink gúzsában vergődünk. Ha engedünk az egyik kihívásnak, megbosszulja magát a másikon. Pedig az önmagukba fordulás és a várakozást követő örömteli megnyugvás harmattiszta egyszerűséget kíván, amihez az elődeink által élt világ szokásrendje még ma is mintául szolgálhat.

Karácsony, újév közeledtével szívesen lapozgatunk az irodalomban. Ki-ki útmutatót, eligazítást, lelki táplálékot, okulást vagy „csak” magával ragadó olvasmányélményt keres. Jómagam újra meg újra Nagy László gondolatánál kötök ki („Adjon az Isten szerencsét…”), amelyben kérdéseire kéretlenül is választ vár, hogy megingott hitében megerősödjön („kérdésre választ / ő küldjön / hogy hitem széjjel / ne dűljön”).

Bizonytalan világban, álságos narratívák között, rosszul leplezett fenyegetőzés árnyékában csoda-e, ha halmozódnak bennünk a kérdések, és nehezen találunk magunknak avatott, hiteles válaszadót? Akinek a válaszát nem tudja kiváltani sem csillogó-villogó ragyogás, egymást túllihegő sürgölődés, sem adományok, jutalmak vagy ajándékosztó igyekezet, lett légyen „állami”, szervezeti, intézményi vagy magánötlettől vezérelt.

Pláne – ahogy általában –, ha pragmatikus és jól átgondolt önös érdek irányítja. Tisztelet azon keveseknek, akik akár ilyenkor, akár máskor önzetlenül, odafigyelésből és egyéb emberi „tévelygésből” adnak „akkor is, ha nem kérik”. Nem elsősorban anyagiakat, hanem figyelmességet és tapintatot.

Mikulás nélkül 

Vannak helyek, például az óvodákban, ahol már második éve nem várhatták a gyermekek izgalommal a Mikulást. Vagy ha meg is érkezett volna, legfeljebb az ablakon át lehetett volna nézni, ahogy föl-alá jár-kel az utcán. Így rendelte körlevelében a felelős megmondható. Ugyanakkor azt is írta, hogy ami a Télapót illeti, majd meglátjuk. Oda jutottunk, hogy a valaha büszkén és tudatosan vállalt multikulturális Vajdaságban a kettő nagyon nem ugyanaz!

Télapó-várásra aztán enyhült a szigor, bemehetett a nagyszakállú az udvarba, és lehetett néhány szót váltani is vele, de a fotózás elmaradt. Pedig kinek nincs fényképe óvodáskorából, ahogy ott ül a Télapó ölében, vagy pózol a zsákja mellett? Idén a fényképész diszkréten megjegyezte: sajnos ölben ülős fotó nem készülhet. Tudják, a pedofília… Így aztán igencsak „mentesre” sikerült a téli ünnepkör eleje.

Ám érdekes, mintha a járvány csak az állami intézményekben működne. Egymást érték az egyesületek, civil szervezetek, helyi közösségek szervezte ádventi, karácsonyi, Mikulás- és Télapó-váró rendezvényei. Sehol egy arcmaszk, semmilyen távolságtartás, tömegek várnak a forralt borra, és a Télapó ölében sem csak egyik-másik anyuka, de a kicsinyek is egymást váltva pózolnak. Úgy látszik, megfelelő eszmei irányvétel felmentést ad még az akut járványhelyzet alól is. Ez a fránya vírus mindenre mentségül szolgál: lazán ki lehet mondani, de legalább ilyen lazán szem elől is lehet téveszteni, hogy mennyire fontos a korlátozások betar(ta)tása.

Közösségépítés szentestén és Nikoljdankor

„Nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgyis, / ha nem kérem” – írja Nagy László. Kérés nélkül tört ki a jó szándék abban az intézményben is, ahol „év végi közös ünneplésre” hívták a dolgozókat. Egyetlen dolgot tévesztettek csupán szem elől, hiszen a szándékosságra karácsonyvárón gondolni sem lenne szabad: a közös buli időpontját december 24-ére tették. Pontban akkor kezdődött volna, amikor az ott dolgozók felénél éppen csönget az angyal, és kezdetét veszi az esztendő legmeghittebb családi ünnepe, a szenteste.

Ugyanígy Nikoljdanra időzítették az egyik nagyszabású helyi rendezvényt. Arra a napra, amikor a település lakosságának más vallású része éppen a családi védőszentet ünnepli meghitt hangulatban.

Ha csak egyszerű figyelmetlenségből lett így, akkor is bántó. Egyéb magyarázat pedig csak kétféle lehet. Mindkettő szakítópróba is egyben.

Ha valaki őszintén kötődik egy közösségéhez (napjainkban ez komoly elvárás), és azzal is ki szeretné fejezni, hogy részt vesz a rendezvényeken, nagyon súlyos döntésre kényszerül. Bármelyik oldalra is billen a mérleg nyelve, fájdalmas döntés kell hoznia.

Még ha nem is akarta senki szándékosan „tesztelni” pl. a munkavállalók „lojalitását”, akkor is csak egyetlen másik lehetőség marad. Mivel pontosan tudni, kik ünnepelnek otthon ezen a napon, az is szempont lehetett, hogy a „közösnek” mondott buli kiváló lesz nélkülük (is).

Ezen a ponton adja magát a kérdés: vajon tudatosan építünk párhuzamos közösségeket magunk körül? Mert ha igen, akkor egy tyúklépésnyire vagyunk csupán a kirekesztéstől, ami nemcsak a nagy közösségek között, de a kisebbségi vagy többségi közösségen belül is súlyos következményekkel járhat. Még akkor is, ha fondorlatokkal átminősíteni próbáljuk. Ettől még ugyanaz marad. És nem tudja megerősíteni a korábban gyakorolt düledező hitünket. Kérdéseinkre sem ad hiteles választ. Maradt tehát a Nagy László-i kérés és a várakozás. Meg a bizakodás.

Áldott, békés karácsonyt!

BERETKA Ferenc