Alakul!

Akit élénken érdekel az ország sorsa, és vasárnap éppen semmi okosabb dolga nem volt délben, mint hogy tévézzen, az élő egyenes adásban tudhatta meg, hogy mégiscsak lesz kormánya Szerbiának.

Már reggel óta izgulhatott mindenki, amikor a sajtó világgá röpítette a hírt, hogy ülésezik a Szerb Haladó Párt elnöksége, az ülés napirendjén pedig a kormánynévsor elfogadása szerepel. Az értekezlet után Aleksandar Vučić, a párt elnöke megkínzott arccal ült a kamerák elé, elvégre vélhetően embertelen munka volt a szinte egypárti parlamenti támogatás birtokában valahogy összekalapálni egy listát. Az ország szerencséje, hogy állam- és pártelnökében (ez, ugye, mostanság ugyanaz a személy) egy mártír veszett el, aki kész mindent, de mindent feláldozni népe üdvéért és boldogulásáért.

Néztük az elkínzott arcú állam- és pártelnököt, amint szinte elhaló hangon kérte népét – mit kérte, könyörgött neki! –, hogy tegye már fel azt a rohadt maszkot, mert romlik a járványhelyzet, drága a kórházi kezelés, amit valakinek csak ki kell fizetni, márpedig hiába hivatkozunk mi arra, hogy fizetjük becsülettel az egészségügyi ellátást, Vučić keményen rámutatott: amit egy polgár egy egész év alatt fizet ezen a címen, az egy-két napos kórházi kezelésre elég, a többit meg bizony az államnak kell állnia. (És most ne vesszünk el az olyan részletkérdésekben, hogy bizony, az „állam” pénzét is az adófizetők, azaz mi magunk biztosítjuk, tehát végső soron, akárhogyan is forgatjuk, így is, úgy is a mi zsebünkre megy a játék…)

Nem volt a legkönnyebb retorikai manőver ebből a kétségbeesésből átlavíroznia magát a megkönnyebbülésbe, netán eufóriába, amely elárasztotta bensőjét, amikor végre sikerült kiböknie, hogy na, ha négy hónapba telt is, de csak megvan az a fránya névsor. Mármint a kormányé. Át is adta a szót a kormányalakítással megbízott Ana Brnabićnak, hogy mondja el gyorsan, amit el kell mondania, s ő el is darálta a neveket meg a hozzájuk tartozó tárcákat, illetve az olyan alapadatokat, hogy több tárca, meg több nő is lesz a kormányban, mint eddig. Hurrá!

Aztán elhangzott a névsor. És egy ország hihette volna azt, hogy a bolondját járatják vele – ha nem lett volna ott az az elkínzott arc. Aleksandar Vulin, aki eddig a védelmi tárcát irányította, most megkapta a belügyminiszteri posztot? Nebojša Stefanović meg a belügy éléről a katonaság élére kerül? Maja Gojković kapja a kulturális és tájékoztatási (???) tárcát?

Így már tökéletesen érthető az állam- és pártelnök szenvedése. Tisztában volt azzal, hogy milyen névsort kell végighallgatnia rezzenéstelen arccal, és nyilván borzalmasan nehezére esett.

Ahogyan annak ecsetelése is, hogy az új kormány abszolút prioritása a szervezett bűnözés, a maffia elleni küzdelem. „Nem szabad megengedni, hogy Szerbia a korrupció mocsarába süllyedjen, ahogyan azt sem szabad megengedni, hogy maffiafőnökökkel tartsanak kapcsolatot a döntéshozók, illetve hogy szinte mindennaposak legyenek a szervezett alvilági leszámolások. Nem lehetünk Kolumbia, mint ahogyan Szerbia arra hasonlított 2002–2003-ban. Vissza kell szorítanunk az ilyen leszámolásokat évi egy-két alkalomra” – tette hozzá Vučić, miközben vélhetően meg sem fordult a fejében, hogy milyen összefonódások jutnak az ember eszébe, amikor a hatalom és az alvilág kapcsolatairól beszél ilyen fennkölten.

Ana Brnabićnak azonban, úgy tűnik, eszébe jutott, ugyanis – noha addig még akkor sem válaszolt az újságíróknak, amikor közvetlenül hozzá intézték a kérdéseket – hirtelen felvillanyozódott, amikor az egyik kérdező azt firtatta, hogyan tekint az állam- és pártelnök azokra „a jelenségekre, amikor az oligarchák Vučić családjának képeivel illusztrálják” az állam és az alvilág összefonódását.

„Kormányfőként válaszolnom kell. Az, amit Vučićtyal művelnek naponta, az Aleksandar Vučić és családjának klasszikus dehumanizálása. Hogy aztán, ha valami történne vele vagy a családjával, akkor az ne lepje meg az embereket. Ez alaposan kitervelt, ügyesen megvalósított projekt, a dehumanizálás klasszikus példája” – nyilatkoztatta ki mérgesen a miniszterelnök.

Miközben az ember agyában egymást váltogatták a képek… Amikor az állam- és pártelnök testvére… Amikor a fia… Amikor…

De ne essünk mi is a dehumanizálás bűnébe!

„A belügyminisztert leváltották posztjáról, mert az apukájának elrendezte azt a fegyverbizniszt. A védelmi minisztert leváltották, mert nem tudott elszámolni a »nagynénitől« kapott kétszázezer euróval. A doktorit vásárló miniszter viszont pénzügyminiszter maradt” – írta a közösségi médiában közzétett posztjában egy professzor. Mi pedig gondolkodhatunk, hogy akkor most hol is van az a maffia, amely ellen oly vehemensen fognak itt mindjárt harcolni?

Akárhogyan is, noha még csak most fog megalakulni, azt már tudjuk, hogy meddig fog kormányozni ez a nehezen összehozott kabinet. Az állam- és pártelnök ugyanis már a múlt héten bejelentette, hogy 2022 tavaszán bizony választások lesznek kies hazánkban. Igaz, azt nem tudta teljesen pontosan elmagyarázni, hogy mégis minek, de biztosan szükség lesz a voksolásra. Végül is, lehet, hogy neki tényleg nem elég a száznyolcvannyolc képviselő a kétszázötven fős parlamentben…

Az elemzők veszettül igyekeznek valami logikus értelmezést adni a kormányalakítás ennyire nevetséges elhúzódására. Nem igazán megy nekik. Az a néhány kósza ellenzéki párt, amely még hallatja a hangját időnként, hevesen bírálja az új kormány személyi összetételét. Sok esetben jogosan. De mit számít ez?

Annyit azonban halkan és nagyon szomorúan megjegyeznénk: a Vajdasági Magyar Szövetség nem kapott egyetlen tárcát sem.

Vélhetően azért, mert nem kért.

Vélhetően azért, mert nem lett volna alkalmas embere egyetlen tárca élére sem.

De ennél a kormánynál számítana ez bármit is?

KOCSÁNYOS Pálma