Dévavári Zoltán az impériumváltás utáni időszakról, a kisebbségi helyzetbe kerülő bácskai és bánsági magyarokról, a pártszerveződésről, a magyar zsidóság tragédiájáról írt tanulmányait foglalta kötetbe
Alig tudunk valamit a saját múltunkról, vagyis a vajdasági magyarság elmúlt száz évéről, többek között ezért is foglalkoztatja Dévavári Zoltán történészt, hogyan is gondolkodtak eleink, amikor kisebbségbe kényszerültek, hogyan vették az akadályokat a húszas-harmincas években. A tizenkét kötetes szerző most először mutatta be könyvét Szabadkán, és egyben ez is az első közönségtalálkozója a szülőföldjén. Az estet a Klein House-ban a Sajtószabadság Alapítvány szervezte.
A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar (MTTK) kiadásában megjelent Életjelek a ködben című kötet eddig nem ismert források alapján mutatja be az 1918-as impériumváltás első napjait, foglalkozik a kényszerkisebbségi színháztörténettel, részletesen bemutatja a magyarság szellemi és politikai vezetőit, a megmaradásért vívott harcukat, de átfogóan tárgyalja a magyarság politikai megosztottságának ok-okozati összefüggéseit is. Az olvasó a kötetből részletesen tájékozódhat a korabeli elvándorlás/kényszeremigráció kérdéséről, ahogyan az évtizedekig tabunak számító szabadkai zsidóság politikatörténeti múltjáról is.
Még ma is rengeteg a fekete folt, hiányos a múltról való ismeretünk
Amikor arról faggattuk Dévavárit, vajon csak az impériumváltás utáni időszak az, amelyik kifejezetten érdekli amiatt, hogy alig tudunk valamit erről az időszakról, a családi fészket hozza szóba, s meggyőződése, ha tudat alatt is, de biztosan meghatározták a gyermekévek ezt az érdeklődést.
„Ha visszatekintek a gyermekkoromra, mindarra, ami körbevett annak idején, akkor ilyen szempontból ez egyfajta adottság, ebbe a szellemiségbe nőttem bele, igaz, hogy elsősorban irodalomtörténeti aspektusból, de a kötetben sokszor előforduló Bácsmegyei Napló napi téma volt a családban. Magammal hoztam ezt a két világháború közötti történetet, másrészt a doktori disszertációm is erről a korszakról szól. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy most már két évtizede foglalkozom behatóbban a történelem tanulmányozásával, nem feltétlenül csak ez az, ami engem érdekel, hanem a 20. század egésze, ugyanakkor sajnálatos módon a bácskai, bánsági kisebbségi magyar létünket vizsgálva még ma is rengeteg a fekete folt, hiányos a múltról való ismeretünk. Ilyen szempontból ez a közösség, habár ezt a szót nem szeretem, mert a politika visszaél vele, de ez a közösség megérdemli, hogy legyen írott nyoma annak, hogyan éltek és gondolkodtak eleink. Azt is látni kell, eltérően más elszakadt területektől, hogy az 1945 utáni történetkutatásunk a mai napig szinte nulla. Hogy itt 1945 és 1990 között mi történt, arról szinte semmi ismeretünk nincs. Olyan nagy hiányosságaink vannak, hogy egy ember nem elég arra, hogy 1920-tól 1990-ig mindent lefedjen. Örülnék neki, ha nekem az 1920 és 1945 közötti időszakból mondjuk egy 75 százalékos feltárás sikerülne.
Retorziós intézkedések az Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba szakadt magyarok ellen
Az impériumváltás után az Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és a délszláv állam volt az, amely a kisebbségi oktatáspolitikát nézve a legerőteljesebben foganatosított retorziót, mondja Dévavári a kisebbségi létbe kényszerülő magyarok helyzete kapcsán. Erdélyben vagy a Felvidéken a magyar felsőoktatás ugyan megszűnt, de az egyházak révén az alap- és középfokú oktatás azért működött, teszi hozzá.
„Azt is látni kell, hogy a békeszerződést 1921-ben ratifikálták, így jogilag Szabadka addig a magyar állam része volt, függetlenül, hogy a terepen három éve más volt a helyzet. A délszláv állam az impériumváltás első napjaitól egy erőteljes kisebbségellenes politikát folytatott, többek között a magyar oktatási hálózat leépítését tűzte ki célul. A 20-as évek végére mindösszesen három magyar tagozatú gimnázium maradt. A megszorító intézkedések a német iskolahálózatot is érintették. A harmincas években már az általános iskolai oktatás is sok helyen ellehetetlenült. Hosszasan lehetne beszélni a retorziós intézkedésekről, az agrárreformról, a magyarok kiszorításáról a földosztásból, az állampolgárság kérdését is évekig halogatták, így a magyarok egy ideig érdemben nem vehettek részt a választásokon sem.”
Kémperek, kínzások
A kötet rekonstruál egy kémpert is, amelyből 1922-ben például negyven volt csak Szabadkán. Dévavári szerint viszont nem lehet azt mondani, hogy ezeknek a pereknek a száz százaléka koncepciós, kitalált történet. Számos esetben vélhetőleg reális alapja is volt, a belgrádi hatóságok nem kizárólag csak a magyarság megfélemlítése céljából fogtak le embereket. Ezen perek közül a leggrandiózusabb a Varga György és társai ellen lefolytatott, 1922 szeptemberére időzített, úgynevezett monstre kémper volt. Varga egy jó nevű szabadkai ügyvéd, társai pedig zömében a MÁV alkalmazottai voltak. A magyar állam részére folytatott kémkedés miatt ítélték el őket végül. Ennek a pernek az ütemezése azért is érdekes, mivel ekkor alakul meg a délszláv államba rekedt magyarok első politikai szervezete.
„Tehát volt azért ennek egy elrettentő célzata. Amit érdemes kiemelni, hogy milyen brutalitással léptek fel a nyomozó hatóságok, akik ezeket a letartóztatásokat foganatosították. Az egyik vádlott, egy Sárai Szabó Krisztina nevű hölgy hét hónapos terhes volt a letartóztatáskor, s a bántalmazások következtében elvetélt. Varga pedig a kínvallatások következtében hunyt el.”
Az Országos Magyar Párt megalakulása, generációváltás
S a kémperek közepette, a békeszerződés ratifikálást követő évben, 1922 szeptember 17-én megalakult az Országos Magyar Párt.
„Évtizedekig tabu volt, hogy a párt szellemi holdudvarát a szabadkai zsidó értelmiség adta a születése pillanatában. Egyik oszlopos tagja a Bácsmegyei Napló tulajdonosa, Fenyves Ferenc. Ez a Magyar Párt 1922-től 29-ig működött, és polgáricentrista alapokon állt. A harmincas években is kulcsszerepet játszanak az irányítói, a nagybecskereki Várady Imre, a szabadkai Strelitzky Dénes és Deák Leó, akit 1945-ben háborús bűnösként elítélnek és kivégeznek Újvidéken. A magyar–szerb történelmi megbékélés jegyében odáig még sajnos nem jutottunk el, hogy megtörténjen a rehabilitációs eljárása. A politikai antiszemitizmus térnyerésével összefüggésben 1925-ben egy törés következett be a párton belül. Ennek zászlóhordozója az újvidéki keresztény magyar értelmiség volt, amely a szabadkai zsidók befolyását támadta. Pártszakadásra végül nem kerül sor, de erőteljes belső konfliktusok alakulnak ki. Innét jutunk el oda, hogy 1929-ben az országban uralkodó konstans belpolitikai válsággal összefüggésben minden pártot betiltanak”, meséli Dévavári.
A harmincas években aztán megjelenik egy Nagy Iván nevű újvidéki ügyvéd, és nagy sikereket ér el a Tisza mentén és Újvidéken. Elutasította a Belgráddal való kompromisszumokat, Zágráb felé fordulva radikális nemzeti programmal lépett elő. Ebből komoly feszültségek keletkeznek, és tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Szabadkán ekkor a magyarság körében erős beágyazottsággal rendelkezik a Jugoszláv Kommunista Párt Mayer Ottmárral és társaival az élen. Egy klasszikus magyar „polgárháború” alakul ki a Népkör ellenőrzéséért Szabadkán Nagy Iván mozgalma, a centrista volt magyar párti politikusok, a kommunisták és a Belgrád bábjaként regnáló Szántó Gábor között.
„A Népkör azért volt fontos, mert aki ellenőrizte, az nagy tömegekhez tudott eljutni, és befolyásolni tudta az átlagemberek gondolkodásmódját. Nagy Iván gyorsan nagy befolyásra tett szert, ennek 41-től 44-ig egy sajátságos párharc lesz a következménye Deák Leóval. Nagy Iván egyébként túléli a háborút, és kiköt Amerikában, 1972-ben itt hal meg tisztes gazdagságban. S azért tudni ennyi mindent róla, mert négy évvel ezelőtt sikerült eljutnom Hawaiira, ahol a lánya él, s feldolgozni a hagyatékát.
A szabadkai gettó
A kötetben a szabadkai zsidóság életével foglalkozó tanulmány is helyet kapott. A történész kiemeli, hogy Szabadkán volt egy hatezres, hangsúlyozza: MAGYAR zsidóság, amely ugyanolyan magyar etnikum volt, mint a református vagy éppen a katolikus magyarok.
„Mi, magyarok egy rendkívül specifikus nép vagyunk, akik felekezetileg megosztottak, rajtunk kívül még a németek ilyenek. A szerbekről egyértelműen tudjuk, hogy ortodoxok, a horvátokról egyértelmű, hogy katolikusok és így tovább. Végletekig leegyszerűsítve a történetet, a 20. századba a magyarság felekezetileg egy háromosztatú közösségként lépett be: katolikus, református és izraelita vallásúként. A szabadkai zsidóság egyértelműen magyar érzelmű volt, ők biztosították az anyagiakat többek között a kisebbségi magyar irodalom megteremtéséhez, kulcsszerepet játszottak a kisebbségpolitikai koncepciók kidolgozásában. Többen közülük 1941 áprilisában kitették a piros-fehér-zöld zászlót a házukra, örömmel fogadva a magyar honvédeket. Ehhez képest pár nappal később már azzal kell szembesülniük, hogy az új magyar államhatalom nemhogy nem a magyar nemzet részének tekinti őket, hanem egyenesen „fajidegen, a magyar állameszmével szemben ellenséges egyedeknek”, mondja ki az elborzasztó tényeket Dévavári.
Hozzáteszi, hogy előtte húsz évig szenvedett ez a közösség, hiszen például a harmincas években a helyi szerb sajtóban antiszemita pamfleteket írnak róluk, judeo-magyaroknak bélyegezve őket, s ugyanúgy meghurcolták őket, mint a kisebbségi magyarokat, egyrészt mert magyarok, másrészt mert zsidók voltak. Ilyen előzmények után a bevonuló magyar közigazgatás az első naptól kezdve megkülönböztető intézkedések tucatjait hozza meg. Ez 1944 késő tavaszán előbb a gettósítás folyamatában kulminálódik, majd az auschwitzi deportációba.
„A szabadkai gettó a mai Đuro Đaković utcában a néhai Solid épületétől indult, az már a gettó területe volt, ott helyezték el a legtöbb embert. Ennek az utcának a jobb oldali fele végig a gettó volt a Majsai hídig, valamint a mai Jovan Mikić út egésze, majd a mai Pap Pál utcában a kanyarig, a volt Vámpalota épületéig, egészen a Zentai útig. Ez volt a központi gettó, de ennek volt egy corpus separatuma is a Kertvárosban, de azt nem sikerült kiderítenem, hogy ez milyen szerepet töltött be. A kórháznál lévő egykori Margit-malom a vidéki zsidók átmeneti szálláshelye volt, elsősorban az újvidéki zsidókat helyezték itt el, és ebben irtózatos körülmények voltak. Bármennyire is hihetetlen, de a szabadkai gettónak a teljes névsora megvan. Ez egy 133 oldalas dokumentum, véletlenül került elő egy páncélszekrényből, kidobták, és valaki felfigyelt rá. Nem tartalmazza az összes szabadkai zsidó nevét, mivel nem került be mindenki a gettóba. Azt is lehet tudni, hogy a kijelölt negyedben hol voltak elszállásolva ezek az emberek. Az említett lista alapján látható az is, hogy a gettósítottak mintegy 6 százaléka keresztény vallású volt, míg a társadalmi összetétel tekintetében bő 90 százaléka inkább az alsó középosztályba tartozott, és szegény sorsú volt, a többiek is inkább a középosztályhoz tartoztak.
A szabadkai zsidóság története a mai napig egyfajta tabu maradt. A város és a lakói nem tudnak, és nem mernek mit kezdeni ezzel a kérdéssel, mondja Dévavári.
@sz = TÓMÓ Margaréta
