Egység és tévhit
Az olvasó joggal teheti fel a kérdést, miért foglalkozunk ezeken a hasábokon oly gyakran szerbiai oktatási kérdésekkel. A válasz roppant egyszerű: a vajdasági közoktatás (beleértve a magyar nyelvűt is) a szerbiai központi oktatási rendszer szerves része, annak jogszabályai, működési körülményei és egyéb, meghatározó elemei rá is maradéktalanul vonatkoznak, tehát minden egyes ún. „szerbiai” probléma a vajdasági közoktatásra (ide értve a magyar nyelvűt) is érvényes. Ami ott előfordul, bármelyik pillanatban nálunk is előfordulhat, és a kezelésére vonatkozó procedúrákat itt is maradéktalanul érvényesíteni kell. Talán csak kisebb létszámú intézményeinknek, valamivel visszafogottabb vérmérsékletünknek, némileg eltérő mentalitásunknak és hagyományainknak köszönhető, hogy nálunk egyelőre talán még kevesebb vagy kevésbé kirívó eset történik – de történik, még akkor is, ha nem okvetlenül kapja fel a bulvársajtó.
A másik ok egy tévhit, amely néhol még iskolai körökben is tartja magát, az, hogy (elsősorban a magyar nyelvű) oktatás nálunk az MNT és a tartományi oktatási titkárság „felségterülete”.
Ez korántsem így van. Az önálló vajdasági közoktatást „Szerbia egysége” nevében még 1990-ben felszámolták, és mindenestül központosították. A nemzeti tanácsokról szóló eredeti törvény ugyan hagyott teret és hatáskört az MNT számára, egyebek mellett a társalapítói státusz lehetőségét is. Ám, amint haladó irányt vettek az ország dolgai, az új hatalom egy alkotmánybírósági döntés kieszközlésével tőből visszametszette ezeket a hatásköröket és lehetőségeket, olyannyira, hogy az MNT-nek oktatási ügyekben (a számolatlanul utalt anyaországi támogatások nagyvonalú osztogatásán túl) csupán némi véleménynyilvánítási lehetősége, a tartományi titkárságnak pedig látszatdöntési hatásköre maradt. Ezek a vélemények és döntések nem kötelező érvényűek, így Belgrádban bármikor felülírhatják. Ez nem ritkán meg is történik, a „vajdmagyar sajtó” azonban nem szokott ilyenekről beszámolni.
Testvérlapunk, a Szabad Magyar Szó viszont főcímben közölte a minap, hogy Branko Ružić oktatásügyi miniszter szerint „a szerbiai oktatási rendszer az állam és a polgárok büszkesége“!
Ő minden bizonnyal így látja a belgrádi Nemanja utcai minisztérium ablakából, azt viszont nem tudjuk, hogy a szerbiai polgárok, főképp pedig az érintettek mennyire osztják ezt a kebeldagasztó kormányzati véleményt.
Mindhalálig?
Szilveszteri lapszámunkban – kissé könnyedebb hangvételben – beszámoltunk már róla, hogy szülők egy csoportja korántsem ártatlan „csínytevésre” szánta el magát.
Gyermekeik felemás iskolai teljesítménye okán arra szövetkeztek, hogy „kiiktatják” a túl szigorúnak tartott matektanárt. A Joca ubica (Jocó, a gyilkos) becenéven elhíresült, nyugdíj előtt álló belgrádi gimnáziumi tanár fő bűneként azt hozták fel, hogy „túl magas követelményeket állít a diákok elé”, és ezzel „lelki erőszakot” követ el ellenük. Petíciójuk meghallgatásra talált, és a buzgó intézményvezető egyből felfüggesztette a „vétkest”, aki egyébként elszántan küzdött a pedagógusok jogaiért is!
Az eset után a sajtóban és a közösségi oldalakon egymást érték az egykori (és jelenlegi) diákok támogató nyilatkozatai, akik épp a tanár szigorú, de következetes elvárásainak és színvonalas szakmai munkájának köszönhetően kemény műszaki tanulmányaik során is könnyedén vették a sokak számára legyőzhetetlennek tűnő akadályokat.
Az egyébként karakánnak tűnő, nyugdíj előtt álló tanár nehezen viselte a rá nehezedő nyomást és a felfüggesztéssel járó meghurcoltatásokat. Diákjai, kollégái és a Belgrádi Gimnáziumok Fóruma tekintélyes érdekvédelmi szervezet egyöntetű támogatása ellenére január 21-én tragikus hír rázta fel a közvéleményt: a Hatodik Belgrádi Gimnázium legendás matematikatanára, Jovan Knežević váratlanul elhunyt.
Bár „Joca Ubica” (Joco, a gyilkos), ahogy diákkörökben olykor nevezték, nem érte meg, hogy nyugdíjba vonulhasson, a Belgrádi Gimnáziumok Fórumának elnöke bejelentette: posthumus elismerésként díjat alapítanak, amelyet egykori tanítványokból felálló zsűri évente odaítél a legjobb gimnáziumi tanárnak. Az elismerés Jovan Knežević nevét viseli.
Ki az „úr” a háznál?
Bár Rastko Nemanjić (Szent Száva) személye és tanítása a szerb oktatás és kultúra meghatározó eleme, így a szerb iskolák védőszentjének számít, a XXI. században visszahozott, egyházi szertartással „kiteljesített” iskolai ünneplése megannyi vitára és nézetkülönbségre ad okot elsősorban az ország alkotmányban rögzített szekuláris berendezkedése és az ezzel folyton szembemenő gyakorlat okán.
A szécsányi (Közép-Bánát) általános iskola igazgatónője az Alkotmány 11. cikkére hivatkozva kijelentette: „el kell különítenünk az iskolát az egyháztól, mert iskolába járhatnak katolikusok, muszlimok, más vallásúak, valamint ateisták is, ezért nem szabad az iskolában senkit sem arra kényszeríteni, hogy részt vegyen mások vallási szertartásain.”
Álláspontját közölte a helyi ortodox pópával, és megosztotta közösségi oldalán is. A bejegyzés meglehetős vihart kavart, ami ugyan nem meglepő. Ami viszont ezt követően történt, az számos újabb kérdést vet fel.
A helyi pravoszláv pópa ugyanis valamivel a beharangozott, világi jellegű ünnepség előtt egy csoport helyi lakossal és szülővel együtt, ügyet sem vetve az intézmény felelős vezetőjének határozott álláspontjára, bevonult az iskola épületébe, és az összegyűlt diákok és vendégek előtt megtartotta az egyházi szertartást.
„Az igazgatónő döntése mellett kiállt több civil szervezet és párt is, többek között Öreg Anna parlamenti képviselő, a Szabad Polgárok Mozgalma vajdasági bizottságának elnöke.” – írja a Szabad Magyar Szó.
Mindenre büszke tanügyminiszterünk, Branko Ružić ezzel szemben határozottan az önhatalmúan fellépő pópa mellett tette le voksát. Azt nyilatkozta a Tanjugnak, hogy „Szécsányban ugyanúgy ünnepelték Szent Száva napját, mint Szerbiában mindenütt, a pópa részvételével.”
Mondanom sem kell, számos „vajdmagyar” iskolában is így történt.
BERETKA Ferenc
