Elmúlt Szent Száva napja. Ha leszámítjuk az iskolai védőszent atyja, Stefan Nemanja (Szent Simeon) gigantikus belgrádi emlékművének majdnem „titkos” felavatását, az ünnep a megszokottnál kisebb pompával, sokak szerint kevésbé ünnepélyesen, mások szerint éppen úgy zajlott le, ahogy kellene. Ezt a napot immár bő két évtizede minden szerbiai iskolában kötelező érvénnyel ünnepelni kell még akkor is, ha a diákok elenyésző hányada él hívő pravoszláv családban. Ilyenformán január 27-én nincs tanítás, de a mindenkori iskolanaptár külön kiemeli, hogy ezt a napot „meg kell ünnepelni”.  Az idei ünneplés átszorult a virtuális térbe, ellenben a tanítás szünetelt.

„Holnap nincs tanítás. Az iskola védőszentjének ünnepe miatt. Egy (papíron) szekuláris államban. Én nem egyházi iskolába írattam a gyerekeimet.” – írta (szerb nyelvű bejegyzésben) egy szülő a közösségi oldalán. Egy másik (szintén szerb nyelvű bejegyzésben) ugyanaznap azt olvastam: „Ne bántsd a pravoszlávságot, sem Szent Szávát, a tanítónkat!”

Húsz év után

A Danas napilap január elején felidézte a Szabad Európa Rádióban húsz évvel ezelőtt elhangzott vitát a hitoktatás bevezetéséről az egykori JSZK iskolarendszerében.

A meghozatalakor és most is vitatott döntés kapcsán már akkor felmerült a máig megválaszolatlan kérdést: vajon az emberi jogok kiteljesedését vagy a szekularizmus (az állam és az egyház elválasztása – a szerző megj.) aláásását jelentette-e.

A vitában Bogoljub Šijaković akkori vallásügyi miniszter és Olga Popović-Obradović, a belgrádi Jogi Kar tanára képviselte legmarkánsabban a két ellentétes oldalt.

Šijaković szerint a hitoktatás iskolai bevezetése végre megszünteti a hívő emberek jogainak megsértését. Szerinte a vallásoktatás az egyik alapvető emberi jog. Ez elsősorban az oktatáshoz való jogot, a világnézet szabad megválasztásához való jogot, a valláshoz való jogot, valamint a szülők természetes jogát jelenti gyermekeik nevelésére, hozzátéve, hogy ezek a jogok az iskolák nevének megválasztásától az iskola arculatának és belső terének kialakításán keresztül a tankönyvekig rendre csorbulnak.

Olga Popović-Obradović ezzel szemben kifejtette, hogy jogi szempontból az állam semmiképpen sem akadályozza a gyermekek vallási szellemű oktatását és nevelését. Senki nem vitatja el ezt a jogot, viszont szekuláris államban az egyház elválik az államtól, és bár a vallásos szellemiségű oktatás joga nem vitatható el, ez nem az állam, hanem a vallási közösségek feladata a saját kereteiken belül. Figyelmeztetett arra is, hogy ez más problémákat nyit meg, mivel a nemzetek közötti intolerancia ezen a tájon valójában vallási intolerancia, és az ezredvég háborúiban népirtást és atrocitásokat követtek el a vallás nevében. „Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az iskolában a gyermekek vallási alapú elkülönülése nem hoz új megosztottságot, konfliktusokat.” – nyilatkozta.

„A hitoktatás visszatérése az iskolákba fordulópontot jelent a társadalom szellemi és erkölcsi megújulásában”– hangsúlyozta a szerb ortodox egyház püspökeinek szent szinódusa, miután Vojislav Koštunica és Pavle (akkori) szerb pátriárka előzetes titkos megállapodását követően Zoran Đinđić tragikus sorsú miniszterelnök 2001 nyarán bejelentette, hogy ősztől minden szerbiai iskolában bevezetik a hitoktatást (illetve az „ellenpólusaként” választható polgári nevelést).

Összefüggések és ellentmondások 

A hitoktatás tanrendbe iktatása és Szent Száva napjának (školska slava) erőteljesen vallási jellegű iskolai megünneplése között nem nehéz összefüggést találni. Mint ahogy aközött a törekvés között sem, hogy miután (pár évvel korábban) Tito képe lekerült a tantermek faláról, helyére a védőszent képe kerüljön. Bár ez utóbbi nem vált kötelezővé, a szerb tannyelvű osztályok tantermeiben általában jelen van.

A közvéleményt némileg megosztja a kérdés. Ennek nyomán a minisztérium ki is adott egy felemás állásfoglalást, miszerint kerülni kellene az egyházi jellegű szertartást az iskolai ünnepségek során, de a valóságban nem mindenütt ez a helyzet. A vajdasági (esetleg multietnikus) iskolákban sem.

Az iskolai hitoktatás kötelező mivolta ellenére mind a mai napig „állam az államban” munkajogi, tartalmi, módszertani és szervezési szempontból egyaránt. Erről már számos alkalommal szó esett ebben a rovatban is.

Arról viszont még soha semmilyen érdemi felmérés nem készült, hogy milyen eredményekkel járt a vallásoktatás bevezetése. 2016-ban Srđan Verbić akkori oktatási miniszter – épp a közvéleményben élénken munkáló ellenvélemények hatására is – komolyan felvetette a kötelezően választandó vallásoktatás és az erőteljes egyházi ellenkampány, valamint a hátterében álló civil szféra kihátrálása miatt meggyengült polgári nevelés fokozatos kivezetését a közoktatásból. Ennek fő okát a szegregációban, a tanulók vallási (nemzeti) alapon történő elkülönítésében látta.

Aleksandar Jovanović akkori tartományi titkárhelyettes szerint is ki kellene iktatni a hitoktatást a tanrendből, mert felmérések szerint nőtt a gyermekek közti vallási és nemzetiségi összeférhetetlenség, továbbá nincsenek világosan megfogalmazott követelmények és pontosan definiált minőségi elvárások az oktatása terén.

A tartományi ombudsman azt hangsúlyozta, hogy az államilag szervezett oktatás feladata hozzájárulni a közeledéshez és a kölcsönös megismeréshez, nem pedig az, hogy megteremtse a vallási, etnikai, kulturális, ideológiai vagy bármilyen más alapú megosztottság feltételeit. Egy szekuláris államban nem a hitoktatásra való jog a vitás, hanem az, ha ezt az oktatást az állami iskolákban szervezik meg.

Bár az ötlet rokonszenvesnek tűnt a közvetlenül érintett szülők és diákok előtt, főként a szerb ortodox egyház vezető köreiben óriási vihart kavart. Utóbbi körülmény el is döntötte nemcsak a tantárgy, de Verbić miniszter sorsát is. Míg a miniszter rövidesen távozott hivatalából, a tantárgy minden ellentmondásos körülmény és megosztottság dacára húsz esztendeje szilárdan tartja magát, immár nemcsak védőszentje oltalmában, de a fővárost ékesítő robusztus atyaszobor árnyékában is.

BERETKA Ferenc