A két utcára nyíló ablakon már kicsaptak a lángok, a sötétben felismerhetetlen alakok imbolyogtak az épület körül, egy asszony pedig arra figyelmeztette a tüsténkedőket, hogy vigyázzanak, mert leomolhat a tűzfal, de mindjárt jönnek a tűzoltók. Közben szidalmazta a migránsokat, akik – szerinte – a tüzet okozták, és az utcára csődülteknek is többször elmondta, hogy „már a Mogyoró bácsi udvarában is lángol a fű…”

A hármas határ vonzereje

Valahol a múlt század nyolcvanas éveinek elején jártam először Rábén, hogy megmutassam gyerekeimnek a hármas határt. Azt a fehérre meszelt kőkarót, amelynek oldalain Magyarország, Románia és (akkor még) Jugoszlávia nemzeti színei jelezték, melyik ország hol kezdődik, és merre mehetnénk Óbébára (RO, Beba Veche), Kübekházára (HU), ha nem maradnánk a mi területünkön. Egyetlen kiskatona őrizte a határkövet, megbámultuk egymást, de a falu utolsó házánál nem mentünk tovább. Már így is bőven belül voltunk a határövezeten.

Később többször jártam Majdán és Rábé utcáin. Egy nyáron a hirtelen kerekedett vihar és jégeső verte el hatalmas területen a helyiek maghagymáját, de voltam ott bálban és temetésen is. Szabadkára szakadt majdániak ismerőseként és barátjaként, de a tőlünk nem messze lakó verbicaiak (egyházaskériek) invitálásának is eleget tettem néhányszor. Meg 1987-ben a Tanyaszínház truppjának verbicai előadására is eljutottam. Később, amikor néhány évig a faluban szolgált Bogdán József papköltő, nála is megfordultam. A kihalóban lévő településen legutóbb vagy öt éve jártam, amikor csupán átkocsikáztam a főutcán, útban Feketetó (Crna Bara) és Homokrév (Mokrin) felé.

Most ez a valószínűleg okostelefonnal készített, mintegy 10 perces filmfelvétel hívta fel a figyelmet ismételten erre az Isten háta mögötti falura, amelyet még elfogadható minőségű aszfaltos út sem köt össze Oroszlámossal (Banatsko Aranđelovo). Pedig néhány éve már határátkelő is nyílt a hármas határnál, megkönnyítve a térségben élők számára a kapcsolattartást, pontosabban a kapcsolatok újrafelvételét a hosszú évtizedek óta nem látott rokonokkal és barátokkal. Aztán viszont jött a világjárvány, mintha előtte a migránsok beözönlését megakadályozni hivatott határkerítés nem lett volna elég. Igaz, a drótkerítés csupán Szerbia felől védi Magyarországot.

Az elhagyott családi fészkek

A március végén leégett házban senki sem lakott. A tűz oltásában segédkezők szerint már évek óta üresen állt, feltehetően valamelyik közeli városba vagy külföldre költöztek a lakói, vagy az örökösök, akik nem akarták aprópénzért elkótyavetyélni. Az ingatlanoknak ugyanis nincs áruk ezekben a falvakban. Bánát északi részében manapság valóban bagóért vesztegetik a tulajdonosok az egykori családi fészkeket, a házakat, amelyekben felnőttek, ahonnan iskolába jártak. Akad olyan tehetősebb városi ember, aki amolyan hétvégi háznak veszi meg a rendszerint már felújításra szoruló épületeket a portával, az egykori gyümölcsössel, a melléképületekkel együtt. Ezeken a településeken jobbára csak idős emberek élnek, elvétve akadnak csupán munkaképes középkorúak. Az átlagéletkor elképesztően magas, hiszen iskoláskorú gyerek is csak mutatóba akad. Mentek az emberek a megélhetés után Csókára, Zentára, Szabadkára vagy külföldre, hiszen a faluban nem volt munka, a mezőgazdaságból pedig csak tengődni lehet. Maradtak az öregek, akik tesznek-vesznek a portán, amíg egészségük engedni. Az igazi bajok akkor kezdődnek, amikor már nem képesek ellátni magukat. Ekkor jönnek (ha jönnek) a régen elköltözött gyerekek, az utódok, akik nem igazán tudnak mit kezdeni sem az elaggott felmenőkkel, sem pedig azok vagyonkájával.

Mit lehet tenni?

„Rohadjanak mög!” – kiabálja a felvételen egy helybeli asszony, mivel a tűz kitörése előtt migránsokat láttak a házban. Már a jóhiszeműséget sem várhatjuk el az emberektől, pedig lehet, hogy csupán melegedni akartak a csípős március végi estén a házba húzódó emberek, feltüzelve az épületben talált limlomot, és véletlenül csaptak fel a lángok. A tűzoltók viszonylag gyorsan kiértek, tették a dolgukat, miközben a falubeliek többször is figyelmeztették őket a tűzfal kidőlésének veszélyére.

Tehet-e valamit a politika? – merül fel az itt élő emberekben a kérdés. A Szerbiai Népképviselőházban Pásztor Bálint, a VMSZ frakcióvezetője, majd pedig Fremond Árpád, a Mezőgazdasági Bizottság elnökhelyettese is kérdést intézett már ebben az ügyben az illetékes kormánytagokhoz, de csak ígéreteket kaptak. Eközben a migránsok hetente érkeznek, taxikon jönnek, majd a rendőrség hetente összegyűjti, és autóbuszokon visszazsuppolja őket az ország délebbi vidékein kialakított befogadóközpontokba. Ahonnan aztán hamarosan újra visszatérnek. Ha ez az utazgatás nem lenne szomorú, talán még nevethetnénk is rajta.

A VMSZ parlamenti képviselői udvariasan kérdeznek, hiszen részei a hatalomnak, ők is megszavazták és támogatják ezt a kormányt, a párt államtitkárokat is adott az egyes minisztériumokba, tehát nem nagyon ugrálhatnak. Valódi ellenzék nincs a Tisztelt Házban, így a hatalmi koalíciót vezető haladók gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak.

Egyházaskéren pedig a sok üresen hagyott ház közül egy leég, csak a falak meg a kormos ablakok jelzik, hogy ott valaha szorgos emberek éltek. Főleg magyar nemzetiségűek, bár újabban már megváltozott és folyamatosan változik a lakosság nemzetiségi összetétele.

A végén persze kidőlt az égő ház tűzfala is, de szerencsére senki sem sérült meg. Hacsak nem omlott a lángoló homlokzat mindannyiunkra. Aranykorban élünk, minden előfordulhat.

NÉMETH János