Az evangéliumi beszámolók említést tesznek arról is, hogy az első húsvét hajnalán, talán már pirkadatkor, néhány asszony azok közül, akik követték Jézust és tanítványait, valamint gondoskodtak róluk igehirdető útjaik alatt, elindultak a sírhoz. Lelkiállapotuk semmiben sem különbözik a tragédiát megélt bármely más ember helyzetétől. Tanácstalanok, lelküket a szeretet személy elvesztésének fájdalma marcangolja. Aztán az üres sírhoz érve visszafordulnak, és viszik a hírt a tanítványoknak, miszerint Jézus feltámadott, és azt üzeni, hogy menjenek Galileába, ott majd újra találkoznak. A rendkívüli – de sokszor a semminek sem tartott – dolgok a mi életünk útjainak irányát is megváltoztatják. Itt az asszonyok esetében ez jobbra fordul: a gyászt öröm váltja fel. Az Úr nem tűnt el, Galileában majd lehet vele találkozni. A cél megváltozott: ne a sírnál siránkozzatok, hanem készüljetek fel az újbóli találkozásra. Az ilyenfajta változások minket is kivezethetnek az elkeseredettség állapotából. Új cél felé kell fordulnunk.

Máté evangélista feljegyzése szerint az asszonyok a sírhoz mentek, hogy ott befejezzék a péntek estén félbeszakadt felkenést. És ez is egy tükör számunkra. Annyiszor megtörténik, hogy egy-egy csapás láttán azt gondoljuk, az örömtől, a boldogságtól, a jobb élettől el kell búcsúzni örökre. Jézussal úgysem találkozunk. Helyette mit találunk? A bezárt sírt, amiről még azt is gondoljuk, hogy felnyithatatlan. Az asszonyok is belátták, hogy erőkifejtés nélkül nem lehet elhengeríteni a bejáratot elzáró követ. Nem tudjuk a szívünk sírjában rekedt kiábrándulásainkat, keserűségeinket. Szomorúan legyintve mondjuk, hogy itt nincs már mit tenni, a dolgok sohasem változnak meg, legjobb csak a mának élni, mert ki tudja, mit hoz a holnap. Elkeseredünk, görnyedünk sikertelenségünk, meg nem valósult álmaink, fájdalmaink és bűneink súlya alatt.

Néha azt érezzük, hogy nem bírjuk már a mindennapi teher hordozását. Lebénulunk a sírok láttán. Elkeseredünk az egyéni és rendszerbeli hazugságok, igazságtalanságok, a hatalmaskodók basáskodása miatt. Fel sem tudjuk sorolni elkeseredésünk okait. Belefáradunk az életbe is. És akkor még nem is említettük a világot sújtó háborúkat, a teremtett világ könyörtelen kifosztását, környezetünk tönkretételét, a végén meg ott vár ránk a maga imaginárius kaszájával, de könyörtelen lesújtásával a halál. Annyi kedves személyt elrabolt már tőlünk. Nehezen értjük Assisi Szent Ferencet is, hogy milyen áldani való dolgot talált a halálnővérben, amit magasztal költeményében, a Naphimnuszban.

Sziklaszilárd hitre van szükségünk. Ennek eléréséhez nekünk is meg kell tennünk a szükséges lépéseket. Semmi sem hull ölünkbe a mennyből. Istennek nem robotokra van szüksége, vagy lustasági világbajnokokra, hanem vele együttműködő alkotókra. Erre kiváltképpen emlékeztet bennünket a húsvéti esemény és annak megünneplése. A hit újfajta szemléletet szül az emberben, hogy ne féljen a misztériumtól. Az üzenet világos a nyitott szívű ember számára: a húsvét nem a sonkafogyasztás főünnepe, az eszem-iszom kiváltságos órája, az érdektelenség, a mulandó élvezetek vagy a dorbézolás ideje.

Krisztus feltámadásának az eseménye az élet és céljának újragondolására ösztönöz, a maradandó értékek és célok irányába szeretne bennünket terelni. Az üres sír, az értelmetlenül eltöltött élet nem lehet a célunk. Fordítani kell életünk kocsijának rúdján. Nem az üres sírhoz vagy a hullákat rejtő sírhelyek felé kell vinnie bennünket. De ezt csak a bátrak tudják megtenni, hiszen az élet irányváltoztatása sok komoly követelménnyel jár. Azt viszont tudjuk, hogy az értékekért érdemes feláldozni a kényelmességünket, a külső és belső békéért és boldogságért érdemes küzdeni, szem előtt tartva, hogy valójában csak a küzdelmekben megedződött ember az igazi értékek hordozója. Nem lehet a dolgokat egy „úgysem lehet, nincs mit tenni” legyintéssel elintézni. A boldogság gyümölcsét csak akkor élvezhetjük, ha gondját viseljük a gyümölcs fájának is.

Érdemes megfigyelni, hogy az első húsvét reggelének asszonyai nem engedték, hogy a sír megbénítsa őket. Sietve otthagyták a sírt, hogy örömhírt vigyenek a tanítványoknak: Krisztus feltámadott. Ez a hír azóta is felcsendül az egyház ajkán. Az asszonyok egyidejűleg közvetítik az Úr óhaját, hogy a tanítványok menjenek Galileába. Mintha az mondanák nekik: hagyjátok az „emeleti termet”, ne ragaszkodjatok hozzá, inkább keljetek útra, hiszen, ha nem utazol, nem fedezel fel új dolgokat. Lépj ki béklyóidból, és indulj meg Isten és az emberek felé, és adj új tartalmat az életednek.

Az Úr húsvétja a remény eseménye. Egyben felhívás, hogy erőnkhöz mérten és Isten kegyelmére támaszkodva ne engedjük, hogy a lehangoltság, a kiábrándulás, a kedvetlenség, az elkeseredettség legyenek életünk útmutatói és útjelzőink. A hívőt és nem hívőt egyaránt érik a csapások és a megpróbáltatások. Azonban ezeknek a végkifejlete attól is függ, hogy mi milyen irányt akarunk adni az életünknek, és mik akarunk lenni. Vesztesek, akik egész életükben zsörtölődnek és céltalanul lődörögnek, vagy a remény emberei, akik tudják, hogy minden tragédián túl ott van Isten. Még akkor is, ha nem látjuk, mint ahogyan az élethez szükséges levegőt sem látjuk, de szükségességéhez nem fűzünk kételyeket. Mindez ez üres vigasznak is tűnhet, és valójában az is, mindaddig, amíg nem engedjük, hogy a feltámadott Krisztus életpéldájával és kegyelmével átsegítsen az üresség gödöréből az élet örömére. És akkor majd büszkén mondhatjuk, hogy valójában megünnepeltük az Úr – és a feltámadásunk – húsvétját.

 HARMATH Károly OFM