A rövid sínpár ma is ott áll az újvidéki pályaudvaron a talpfákkal és a csavarokkal, ahogy azt 2015-ben az akkori szerb miniszterelnök, Aleksandar Vučić a Kínai Népköztársaság akkori belgrádi nagykövetével együtt felavatta egyfajta jelképes kezdeteként a Belgrád és Budapest közötti gyorsvasútnak, amely – a kormányfő akkori beszéde alapján – „2018-ban kerül átadásra”. Nos, csupán a szerb főváros és Újvidék közötti szakasz készült el eddig, de azon is csak néhány hónap múlva indulhat meg a közlekedés.

 A makacs matematika

A 2 x 2 mindig négy, csupán a slágerben „néha öt”. Az egzakt tudományok tételeivel nem érdemes vitatkozni, így azokkal a számokkal sem, amelyeket egy-egy televíziós szereplés alkalmával hallunk az időközben köztársasági elnökké választott egykori kormányfőtől. Annál is inkább hiábavaló minden vita, mert ő és munkatársai azonnal cáfolják a józan és tudományosan alátámasztott adatokat. Módszertani eltérésről, másmilyen számítási eljárásról beszélnek, holott a statisztikusok szerint nem erről van szó. Vannak ugyanis egyértelmű, a tudomány által definiált számítások, amelyek eredményét különbözőképpen nem lehet magyarázni. Így jártak nemrég az átlagos vásárlói kosár értékével is, amikor összehasonlították a hivatalos 2010-es adatokat a mostaniakkal. Nem egyeztek a számok, a politikusok a valósnál sokkal kedvezőbb képet olvastak ki az általuk közölt adatokból. Az egyszerű polgár is rájön erre a csalásra, ha belenéz a pénztárcájába. Engedtessék meg a saját példa említése: tíz évvel ezelőtt 55 dinárba került az autógáz literje, legutóbb pedig már 90,9 dinárt fizettem érte – ugyanazon a benzinkúton. Nem kell matektanártól kérdeznem, hogy ez mekkora drágulást jelent. Az pedig alighanem közismert tény, hogy az energiahordozók drágulása következtében minden árucikk többe kerül.

A föntebb említett politikusok viszont folyamatosan azt ígérik, hogy „két év múlva jobban élünk”. Már egy évtizede mondogatják ezt, és bizony szép számmal akadnak olyanok, akik hisznek ezeknek az ígéreteknek. Eszükbe sem jut számonkérni a miniszteri ígéretek megvalósulását,

ahogy azt sem kérdezi senki a mostani köztársasági elnöktől, miért hangsúlyozta néhány hónappal a 2017-es elnökválasztás előtt, hogy „eszembe sem jut jelöltetni magamat”. Most is úgy tesz, mintha hezitálna, miközben bőszen kampányol, így akár mérget vehetünk rá, hogy indulni fog jövő tavaszra is. Nem törődve a matematikával…

Félmilliárd euró

Az államfő természetesen államköltségen utazgat egyik városból a másikba, ahová híveket szállítanak utána, így tömegesek ezek a gyűlések. Egy-egy faluba, lerobbant kisvárosba is elmegy az elnök, ahol utat, gyárat ígér a jobbára munkanélküli helyi lakosságnak. Az utóbbi hónapokban már félmilliárd eurót „osztogatott” el, mégpedig saját bevallása szerint. „Igen, félmilliárd euróról van szó, de nem magamnak, hanem Szerbiának biztosítottam” – nyilatkozta gyakori televíziós szerepléseinek egyikén. Arról nem beszélt, hogy ezeket a jobbára külföldön felvett kölcsönöket majd a gyerekeink és az unokáink fizetik vissza. Az új gyárak felavatásán sem beszél senki arról, hogy mekkora támogatást ad az állam a külföldi befektetőknek az ingyenes infrastruktúrán, az adókedvezményeken, az olcsó munkaerőn túl. Ez csak akkor derül ki, amikor kivonul a külföldről érkezett kalandortőke, és százak vagy ezrek kerülnek az utcára, mint legutóbb Vranje és Szabács (Šabac) városában. Az ilyen hírekkel nem ront a választási esélyein a hatalom.

A közgazdászok már régóta figyelmeztetnek ezekre a veszélyekre, ahogy arra is, miszerint környezetszennyező ipari létesítmények, cégek települnek az országba. Éppen az olcsó munkaerő és az állami szubvenciók vonzzák őket. A bori bányavidéken a kínaiak fektettek be hatalmas pénzeket és szennyezik az ottani környezetet, Loznica környékén lítiumot bányászna a Rio Tinto nevű multinacionális cég, de a helyi lakosság ezt erősen ellenzi. Napirenden vannak a tiltakozások, az értelmiségiek egy része pedig „ökológiai felkelést” szorgalmaz. Nagybecskereken, a szántóföldeken gumiabroncsot gyártanának a kínai befektetők, holott 12 éve iható vizük sincs a helyieknek.

Unokáink is nyögni fogják

Jogos annak az olvasónak az észrevétele, aki szerint vannak, akik ebben a korban is jól élnek, akik haszonélvezői a mostani állapotoknak. Miközben a politikusok kitüntetik egymást, eszem-iszomokat szerveznek, ilyen-olyan címen találkozgatnak a választókkal, ami már a kampány részét képezi, a polgárok egy része csomagol, és távozik. Megélhetési migráció ez a javából, hiszen lassan már csak az idős, jobbára nyugdíjas korúak maradnak itthon. Lehetséges, hogy nem új óvodát kellene építeni, hanem újabb idősek otthonát inkább. Arra ugyanis nagyobb szükség lesz a (közel)jövőben.

Az állami pártsajtóból minderről nem értesülhet a lakosság, hiszen ott megy a sikerpropaganda, ahogy az a miloševići időkben is történt. Mintha a kilencvenes évek sajtóját követné az ember. Éppen csak aranykornak nevezik ezeket az éveket.

Amelyeknek előbb vagy utóbb eljön majd a böjtje.

NÉMETH János