A szociálpszichológiai kísérletek azt kutatják és magyarázzák meg, hogy miként befolyásolják más emberek vagy a tömeg egy egyén gondolatait, érzéseit, viselkedését, továbbá ennek a fordítottját, hogy egy személy viselkedése hogyan hat más emberek, csoportok viselkedésére. Az ilyen kísérletek az egyén vagy a tömeg belső lelki, gondolati, világnézeti állapotát vizsgálják, mint az önértékelés, a hatósági intézkedéseknek való alárendelődés, a társadalomba való beilleszkedés, a felelősség felvállalása vagy elhárítása. Az emberekkel és embereken végzett kísérleteknek köszönhetően újfajta manipulációs technikákat dolgoztak ki, és ezek a rablógazdálkodók mesterkedéseit teszik lehetővé.
Ma sokan gondolják azt, hogy önállóan alkotnak véleményt, hoznak döntéseket, a saját érdekeinek megfelelően cselekszenek, miközben ennek az ellentéte a valóság igen sok esetben, vagyis ravaszul mozgatott bábok lettünk. Aki rendszerességgel olvasta eddig e sorozatot, az nemcsak arról győződhetett meg, hogy a múltban használt befolyásolási praktikák modernizált formában a mai napig használatosak, hanem arról is, hogy szinte nincs olyan területe az életnek, ahol nem ér bennünket valamilyen – észlelhetetlen vagy látható – manipuláció.
Amíg 19. század végéig az egyének, a tömegek terelgetése keményvonalas és erőszakos módon történt az állami intézményrendszerek, a szolgálattevők segítségével, addig a modern tudományok kialakulásával, a látszatdemokrácia létrehozásával ez a helyzet idővel megváltozott. Főként az I. világégést követően indult be a tudományos ismeretek alkalmazása a hatalomgyakorlásban. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy lágy hatalmi módszereket alkalmaztak/nak, hanem abban is, hogy az ellenőrzés módjai csoportokra, egyénekre szabódtak, továbbá a külső szabályozást a belső önfegyelmezés vette át. Hasonló a helyzet, mint a „jó” újságíró esetében, aki öncenzúrát gyakorol, vagyis csak arról ír, és úgy, ahogy a hatalomnak megfelel. Ugyanilyen „jó” állampolgárokká váltunk mi is a tudományos ismeretek ellenünk való felhasználásának következtében, mert belénk oltott szabályozásokkal normakövetőkké váltunk. Itt van pl. a többség közömbössége a közügyek iránt. Ez nem véletlenül alakul így!
Bemutattam már több szociálpszichológiai kísérletet is: Milgram, Ash, Zimbardo. Ma a közönyről, mint az önfegyelmezés egyik módjáról írok. Az, hogy a rablógazdálkodók azt tehetik, amit akarnak, az részben a közönynek tudható be. Nézzük meg az ezzel kapcsolatos kutatást, amit Kitty Genovese meggyilkolásával hoznak összefüggésbe, és amit szemtanú-, bámészkodó- vagy járókelő-effektusnak neveznek. Nagy Gergő A Genovese-gyilkosság hősei és a 38 tétlen szemtanú mítosza c. írásából idézek (https://kiserletizona. blog.hu/2016/05/27/kitty_genovese_bameszkodo_hatas_szemtanuk_hosok): „Kitty Genovese nevét hallva először általában az jut az eszünkbe, hogy egy olyan brutális gyilkosság áldozata lett, amit nagyon sokan láttak, mégse tett senki semmit. A New York Times akkoriban megjelent, durva túlzásokat tartalmazó beszámolójának […] köszönhetően egy olyan legenda született, melyet még ma is rendszeresen idéznek a városlakók közönyösségének és passzivitásának legjellemzőbb példájaként.” A legenda szerint az eset a következőképpen történt: „Kitty Genovese épp a munkahelyéről tartott hazafelé New York Queens negyedében 1964. március 13-án, pénteken, mikor hajnali 3 után lakásának épülete előtt az utcán megtámadta egy férfi, késsel a kezében. A nő valahogy eljutott az utcasarokra, ahol segítségért kiáltott: »Istenem, megszúrt. Segítsenek! Segítség!« A környező lakásokban sorra felkapcsolódtak a villanyok. A támadó távozott, majd visszatért és újra szúrt. A támadás kezdete után több mint fél órával a nő meghalt. Legalább 38-an látták a történteket, de nem tettek semmit […]. A napilap később maga is elismerte, durván eltúlozták többek között a szemtanúk számát, és a passzív viselkedésükről adott leírást. Ettől függetlenül a szomszédok nagy része a nyilatkozatok alapján valóban nem érezte feladatának a beavatkozást, féltek, azt gondolták, majd mások segítenek, néhányan pedig úgy vélték, hogy biztos csak családi perpatvar az egész, netán részegek közti civódás, tehát maga az áldozat is felelős lehet a történtekért.” A gyilkosság részben másként történt, voltak segítségnyújtási beavatkozások, de a hatásvadász média rámutatott egy meglévő jelenségre: a tétlenség, a közöny meglétére. A fenti eset adta meg a lökést két szociálpszichológus számára, hogy ezt kutassák. John M. Darley és Bibb Latané arra voltak kíváncsiak, miként alakul ki ez a fajta emberi passzivitás. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy minél többen vannak jelen egy vészhelyzetnél, annál inkább megoszlik a felelősség. Ez vezet az egyéni segítségnyújtás késztetésének csökkenéséhez, amit bámészkodó hatásnak neveztek el. E jelenséget egyre gyakrabban láthatjuk, hiszen sokan ahelyett, hogy másoknak segítenének, inkább selfiznek vagy „élő adásban” közvetítik a bajt. A tömegpszichológiájából tudjuk, nemcsak a felelősség megoszlásának elve miatt közönyösek az emberek, hanem a társas befolyásolás elve is ide vezet, pl. ha a többség passzív, az egyén is az, amennyiben valaki segít, akkor hamarosan mások is csatlakoznak. A félelem is szerepet játszik a passzivitásban. A közember – nem ismerve a leírt hatásmechanizmust – a rendszer áldozata lesz.
A fent bemutatott következtetéseket használják ellenünk a rablógazdálkodók. Ezért vagyunk közömbösek a közügyek iránt, mert különböző, belénk oltott gondolatok bénítanak bennünket: pl. „egy fecske nem csinál nyarat”, „egyedül úgy sem érsz el semmit”, „majd valaki más megcsinálja helyetted”. Ezt látjuk, éljük át az iskoláztatásunk során, hiszen a tanulók önkezdeményezését többnyire elfojtják (a láthatatlan tanterv). A tanórákon szemléltetett esetek, példák is megfékezésre szolgálnak. Erre való a többlépcsős bürokratikus rendszer, amikor ide-oda küldözgetik az embert. Persze, ha a hatalom valamit meg akar valósítani, akkor a gépezet hatékonyan működik (pl. a nagyberuházások keresztülvitele a lakossági tiltakozások ellenére, a környezetszennyezés eltussolása a „nagyok” esetében).
A 19. század 60-as éveinek végéig egységesített módszereket használtak fel a tömegek befolyásolására. Ezt követően megváltozott a helyzet. A francia filozófus, Gilles Deleuze mutatott rá a munkáiban arra, hogy a hatalom előbb az egyénre szabott fegyelmezésre, majd az önfegyelmezés kialakítására állt át. Ő írta: „A marketing ma a társadalmi ellenőrzés eszköze…”
A jóléti társadalom a csábításaival (vásárlás, utazgatás, szórakozás, pornó) egy fölösleges szükségletkultúrát – álmokat, vágyakat, státuszokat – hozott létre, amelyektől úgy függünk, mint a drogosok. Most, amikor a szakadék szélére sodródtunk a rablógazdálkodók eddigi profitéhsége miatt, ezek a nyereségvadászok igyekeznek bennünket visszafogni: pl. nyugaton a húsevészet és az energiahasználat elleni fellépés mind erőszakosabb módszereivel.
WILHELM József
