Mi hozhat dért a VMSZ kutyájára?

Magyarországon új kormány alakult: a miniszterek május 12-én vették át a kinevezési okiratokat, az azóta eltelt időszak szimbolikus gesztusok megtételére volt elegendő, azokból viszont bőséggel volt is. Ezek elsősorban a diplomáciában láthatóak: az új külügyminiszter Kárpátalja bombázása után bekérette az orosz nagykövetet, első hivatalos telefonbeszélgetését lengyel kollégájával folytatta, még egy hét sem telt el a kinevezése óta, már tárgyalt az ukrán külügyérrel, állománygyűlést és diplomáciai fogadást tartott, amire hosszú évek óta nem volt példa… Hogyan kommentálja ezeket a lépéseket? – tettük fel a kérdést Tóth Szilárd János politológusnak, valamint Németh Árpád újságírónak.

Tóth Szilárd János: Magyar egyik választási ígérete – egyben a rá szavazó polgárok reménye – az volt, hogy Magyarország visszatér az EU fősodrába, értve ezen azt, hogy az új kormány felhagy Orbánék különutasságával, helyrehozza a szomszédokkal elmérgesedett viszonyt, és barátságosabban viszonyul Ukrajnához. Utóbbi igazán nem nagy kihívás, tekintve, hogy Orbán a kormánya végnapjaiban már az ukránok „leverését” helyezte kilátásba, azelőtt meg éveken keresztül uszított ellenük, mindvégig őket és a nyugatiakat megtéve a háború kitörése felelőseinek (ami persze abszurdum). A lengyel féllel részint ugyancsak Orbánék Ukrajna-politikája miatt romlott meg a viszony. A lengyel nacionalisták a függetlenségüket – a történeti tapasztalat tükrében – elsődlegesen Oroszországtól féltik, ezért Orbánék oroszbarátsága számukra teljesen elfogadhatatlan. Másrészt Orbánék botrányos módon menedéket biztosítottak a korábbi lengyel kormány korrupcióért körözött miniszterének. Ugyanakkor a Magyar-kormány abban az értelemben folytatja az elődje külpolitikáját, hogy nem sürgeti Ukrajna felvételét az EU-ba, sőt, Orbánékhoz hasonlóan kiköti, hogy az ukrán csatlakozásra csakis akkor kerülhet sor, ha a sokkal régebb óta kopogtató nyugat-balkáni országokat már felvették (elsősorban éppen Szerbiáról lenne szó).

Németh Árpád: Ezek a lépések nem most kezdődtek, és nem is ezeket tartom a leglényegesebbnek. Orbán Anita – külügyminiszter-jelöltként – Magyar Péter kormányfőjelölt társaságában már februárban részt vett a kulcsfontosságú müncheni biztonsági konferencián, egy politikai értekezleten, ahol emlékeim szerint az előző magyar kormány a davosi gazdasági csúcshoz hasonlóan sosem vagy legfeljebb ritkán képviseltette magát. Pedig itt találkoznak a nyugati világ vezetői. Ez volt az első alkalom, amikor a Magyarország vezetésére pályázók bemutatkoztak többek között a német kancellárnak és a lengyel miniszterelnöknek. Ez utóbbin hangzott el az emlékezetes mondat, amikor Magyar Péter Anitát Magyarország leendő külügyminisztereként ismertette össze a lengyel kormányfővel, majd sietve hozzátette: „Az Orbán név csak véletlen egybeesés.” „Az én nevem Donald, megértem” – mosolygott derűsen Tusk, aki utóbb közösségi oldalán megjegyezte: „Egyesek Varsót akarták Budapestté tenni. Ma Budapest akar Varsó lenni.” A megválasztott magyar miniszterelnöknek és helyettesének, egyben külügyminiszterének első útja az éveken át gúnyolt Brüsszelbe vezetett, ahol arra kerestek választ, miként tudna Magyarország maradéktalanul hozzájutni azokhoz az uniós támogatásokhoz, amelyeket jogállamisági aggályok miatt megvontak az országtól. Hatalmas összeg, legalább több mint tízmilliárd euró a tét, amit Magyarország csak azért nem kapott meg, mert az Orbán-kormány a többi között az ellenőrzése alá vonta az igazságszolgáltatást, visszaállt a gyermekvédelemmel, és elhallgattatni próbálta az ellenzéki médiumokat. Magyar Péter és Orbán Anita azóta Rómában az előző magyar miniszterelnök szövetségesének számító Giorgia Melonival találkozott. Magyarország számára példaértékűek a fejlett országok. Kivétel nélkül üdvözölték a magyar kormány- és rendszerváltást. Még Washingtonban is azt közölték: jó kapcsolatokra törekszenek az új magyar kormánnyal. Megkezdődött a párbeszéd Kijevvel. Ha megnyugtató módon rendezik az ott élő magyarok helyzetét, az új magyar kormány nem fogja gáncsolni Ukrajna uniós csatlakozását.

A tényleges kormányzástól még távol áll, de a közérdeklődés középpontjába kerültek azok a képsorok, amiken Magyar Péter miniszterelnök afféle tárlatvezetést tart a budai vár egyes épületeiben, amelyek az Orbán-kormány elképesztő fényűzéséről tesznek tanúbizonyságot. Mi lehetett a célja a miniszterelnöknek ezekkel a bejárásokkal?

Tóth Szilárd János: Valamire nyilvánvalóan páratlanul erős népi legitimációt kapott a TISZA április 12-én, de nem egészen egyértelmű, hogy mire: az elszámoltatásra, a megtisztulásra, a gazdasági prosperitás megteremtésére vagy pedig a politikai rendszer demokratizálására. A korrupció és az autoriter kormányzás most, négy év gazdasági stagnálás után rengeteg embert zavar, ám amíg tartott a gazdasági konjunktúra 2010 és 2020 közt – persze a globális trenddel összhangban –, addig sem a korrupció, sem az autoriter kormányzás nem zavarta a többséget annyira, hogy kormányt akarjon váltani. Nincs ebben semmi meghökkentő: amíg az emberek úgy érzik, tudnak egyről a kettőre jutni, addig mondhatják maguknak, hogy a közösből gazdagodó korrupt elit nem károsítja meg túlságosan a népet. Megjegyzem: Orbánnak Vučićhoz hasonlóan soha életében nem volt munkahelye, az egyetem után egyből a politikába repült. Immáron viszont a nép joggal érzi, hogy a közösből mesésen gazdagodó elit árt neki. Magyar Péter ráérzett a közhangulat alakulására, a közönsége jól fogadja a Karmelita kinyitását meg az ehhez hasonló színpadias eseményeket. Hangulatában arra hasonlít az esemény, mint amikor a megbuktatott diktátorok palotájába betör a nép, hogy megnézze végre az arany vécékefét. A reakciók egyelőre azt támasztják alá, hogy a nép elszámoltatást remél, és gazdasági prosperitást. A demokratizálás és a joguralom visszaépítése – tartok tőle – másodlagos lesz a közönség és a párt számára egyaránt.

Németh Árpád: Egyértelműen a „luxizás” és az urizálás bemutatása, annak ismertetése, hogyan szórták gátlástalanul az adófizetők pénzét saját, főúri jólétükre. Nem is lenne ezzel baj, ha Magyarország gazdag lenne. De nem az. Az uniós statisztika megannyi kimutatásában sereghajtó vagy a sor végén kullog. Ez jól látszik azokból a „tárlatvezetés” után közzétett, dolgozók által megörökített videókból, amelyekből kiderül, hogy a Karmelita és a Rogán-vezette hivalkodó, a többi között szivarszobával berendezett „gyűlöletminisztérium” tőszomszédságában, az Országos Széchényi Könyvtárban csótányok futkosnak a lepusztult helyiségekben; a pazarul, méregdrága csillárokkal felszerelt Belügyminisztériumhoz képest lomtalanításból származó székeken kénytelenek dolgozni például a Nyugati pályaudvar őrsén szolgálatot teljesítő rendőrök; a Kúria elnökének saját luxuslakosztályt építenek az intézmény felújításakor, miközben a bíróságokon beszakadt a padló, és omlik a vakolat – legalábbis ez derül ki azokból a videókból, amit a „tárlatvezetésre” válaszul másutt készítettek az alkalmazottak. Könyvtárba, rendőrőrsre, bíróságra kevesen látogatnak, annál többen szorulnak viszont egészségügyi ellátásra. A kórházakban, rendelőkben azonban még ennél is nyomasztóbb a helyzet, miközben az eltelt tizenhat évben közel negyven stadion épült, pedig nem mutatkozik nagy érdeklődés a magyar foci iránt. Minden hetedik lakos, nagyságrendileg összesen csaknem 1,4 millió magyar a szegénységi küszöb alatt él, azaz a jövedelme nem éri el a mediánkereset 60 százalékát. Ezeknek a riasztó ellentmondásoknak állított tükröt a tárlatvezetés.

Az új kormány regnálásának első hetében még csak néhány olyan intézkedés történt, amelynek akár lehet is közjogi relevanciája a későbbiekben: a kormány bejelentette, hogy felbontja a Nobel-díjas Krausz Ferenccel kötött, kiugróan nagy értékű támogatási megállapodást, hogy nem fizeti ki a távozó miniszterek végkielégítését, hogy felmenti Orbán Viktor egykori sajtófőnökét, Havasi Bertalant – aki már vissza is támadott, amikor hivatali visszaélés miatt feljelentette Magyar Pétert… Ezek az első intézkedések milyen kormányzást vetítenek előre?

Tóth Szilárd János: Nem hiszem, hogy ezek alapján ki lehetne következtetni a későbbi kormányzást. Krausz intézetének támogatásával nyilvánvalóan az a probléma, hogy teljesen átláthatatlan, és hogy a fideszes kormányzat a szokása szerint nem a módszeresen – ráadásul politikai megfontolásból – alulfinanszírozott állami kutatóhálózatnak és egyetemeknek juttatott forrást, hanem egy párhuzamos intézményrendszernek.

Hasonlóképpen: a fideszesek egyik ordító hazugsága volt az, hogy a humán tudományok (értsd: állami kutatóközpontok és egyetemek) állami támogatását azért kell lefaragni, mert a humán tudomány „vízgereblyézés”, nem termel GDP-t, és a kutyát nem érdekli. Ennek ellenére az állam mesés összegeket juttatott a fideszes, magánkézben levő kutatóintézeteknek, ahol pártmunkás bölcsészek hadát foglalkoztatták bármiféle érdemi munka elvárása nélkül. A magyarázat pofonegyszerű: az „államiban” dolgozók kényesek voltak az autonómiájukra, sokan persze baloldaliak – nem úgy, mint a fideszes magánintézetek alkalmazottai.

Havasi Bertalan esete viszont egy ügyes politikai manőverezés eredménye – Havasi részéről. Őt természetszerűleg úgyis elbocsátották volna – lévén a volt miniszterelnök egykori sajtósáról van szó –, tehát nem volt mit veszítenie. Havasi ezért kiprovokált az új miniszterelnökből egy reakciót – Magyar Péter azt helyezte kilátásba, hogy Havasi a végkielégítését nem kaphatja meg –, amely reakciójához azután az arcvesztés veszélyét elkerülendő Magyar kénytelen volt tartani magát. Persze a végkielégítés ki nem fizetése jogellenes. Havasi akciója már csak azért is figyelemre méltó, mert vele ellentétben a Fidesz számos prominens tagja csendben van, és érdemi ellenállást nem tanúsít a Tiszával szemben. Havasi viszont vállalt egy látványos akciót, és máris megkapta jutalmát: Orbán ismét alkalmazta sajtósaként. Íme, látjuk azt, amiről sokat hallottunk: Orbán értékeli a politikai munkát.

Németh Árpád: Először én is megütköztem azon, hogy az új kormány leállította a Nobel-díjas fizikus nevével fémjelzett Élvonal Alapítvány támogatását, bár az összeg, a 261,7 milliárd forint, a 730 millió euró kimondottan soknak tűnt. Aztán kiderült, hogy az Élvonal egy újabb azok közül az ún. vagyonkezelő alapítványok közül, amelyek működése, kivált pedig az államtól, vagyis az adófizetők pénzéből finanszírozott vagyonának kezelése átláthatatlan. Krausz kap egy esélyt arra, hogy megindokolja, miért kell az államnak támogatni az alapítványát, bár közben már több kutató is jelezte, hogy a támogatások általában ennél nagyságrendileg kisebbek. Maga Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke, az Élvonal kuratóriumi vezetésének tagja is érthetőnek tartja a kormány döntését. Ezzel össze sem hasonlítható a távozók munkajog szerinti nem végkielégítése, hanem juttatása, amit Magyar Péter nyomására egy – a hírek szerint – eddig is gazdagon támogatott kárpátaljai gyermekotthonnak ajánlottak fel. A harmadik, ezektől elkülönülő eset Orbán sajtófőnökének azonnali kirúgása, aki leöcsizte előző főnökének utódját, a kampányban pedig úgy minősítette Magyar állításait, hogy „egy reménytelen helyzetben lévő ember kétségbeesett próbálkozása”. Az első, mellesleg már a kampányban beígért intézkedésekből egyértelmű, hogy a kormány költséghatékonyságra törekszik – amire az örökölt, hatalmas költségvetési hiány miatt rá is kényszerül –, másrészt nem feledkezik meg az elszámoltatásról és a felelősségre vonásról. Inkább arra vagyok kíváncsi, meddig jutnak el. A nagyhalak, az adófizetők pénzén kistafírozott, euróban is milliárdos oligarchák, az oroszok tájékoztatása miatt hazaárulással vádolt volt külügyminiszter, Szijjártó Péter ügye, vagy az ezermilliárd forintba kerülő, személyszállításra egyelőre alkalmatlan Budapest–Belgrád-vasútvonal felújítása még nem került terítékre.

A választási kampányban a Tisza párt számos olyan ígéretet tett, amelyek az egészségügy, az oktatás, a gazdaság, a tömegközlekedés stb. szerkezeti átalakítását irányozzák elő. Tekintettel arra, hogy ezek mindegyike igen nagy anyagi ráfordítást igényelne, miközben üres az államkassza, felvetődik a kérdés, hogy vajon mennyire lesznek/lehetnek betarthatóak ezek az ígéretek…

Tóth Szilárd János: Ha sikerül hazahozni az EU részről visszatartott forrásokat – vagy legalább azok egy részét –, abból azért elég sokat lehet majd az infrastruktúra fejlesztésére fordítani. Ezzel együtt a kérdés jogos, én is szkeptikus vagyok azzal kapcsolatosan, hogy a TISZA valóra tud-e váltani mindent, amit vállalt. A fő nehézség az, hogy a szélsőjobboldali manipuláció miatt a magyar társadalom igen nagy hányada immáron elhiszi, hogy az egykulcsos adó igazságos és hatékony, holott ilyen adó csak az EU legszegényebb országaiban van. A gazdagok minden más EU-s országban magasabb kulccsal adóznak, mint a szegények. Magyarországon az egykulcsos adó bevezetése hatalmas lyukat ütött a költségvetésbe, és ennek máig érezni hatását: hiszen részint éppen ezért estek ki azok a források a költségvetésből, amelyeket az infrastruktúra fejlesztésére lehetett volna fordítani. A TISZA viszont nem mert konfrontálódni Orbánékkal az adópolitika terén – ismét, ennek az az oka, hogy a szélsőjobboldali propaganda elhitette az emberekkel, hogy a többkulcsos adó azt jelenti, hogy mindenki többet adózik (ami szemenszedett hazugság). Ha a TISZA nem emeli meg a gazdagabbak adókulcsát, akkor nehéz lesz előteremteni a forrásokat, amelyekből fejleszteni tudna.

Németh Árpád: Bizonyára nem lesz könnyű. Az Orbán-kormány az idei évre tervezett költségvetés 91 százalékát április végéig, az év egyharmada alatt eltékozolta. Tarr Zoltán kulturális miniszter azonnali hatállyal felfüggesztette a Nemzeti Kulturális Alap támogatásainak átutalását. Az már most világos, hogy a költségvetést újra kell írni. Biztató a kormány takarékos gazdálkodása – a magyar kormányküldöttség fapados járaton repült Lengyelországba –, és kétségtelen, hogy vannak belső tartalékok, kapásból az állami közmédia gigantikus, több mint 160 milliárd forintos költségvetését említem, amit alaposan meg fognak kurtítani. A legjelentősebb bevétel azonban az uniós támogatásokból fog származni. A pontos összeget egyelőre csak találgatni lehet, de euróban több milliárd, forintban több ezer milliárd lesz. Minden jel szerint ennek a sorsa augusztus végéig eldől. Semmi sem utal arra, hogy ezt a forrás Magyarország ne kapná meg.

Magyar Péter még a beiktatását megelőzően egyeztetett a külhoni magyar pártok képviselőivel, s az ezekről a beszélgetésekről szóló tájékoztatók nem azt sugallták, hogy a jövőben felhőtlen együttműködésre számíthatnak ezek a pártok az új kormánnyal, amely viszont ígéretet tett, hogy az anyaországi támogatásokat továbbra is fenntartja. Mire számíthatnak a külhoni magyarok a jövőben a Tisza-kormánytól?

Tóth Szilárd János: A támogatáspolitika reformja a vajdasági magyar közösség relációjában alapvető nehézségbe ütközik, mert a szerbiai jogszabály (ti. a nemzeti tanácsokról szóló törvény) a magyar szempontból releváns kulturális, oktatási és sajtóintézmények alapítói jogait az autonóm szervezetnek, a Magyar Nemzeti Tanácsnak juttatta, amelyben a VMSZ-nek 100%-os többsége van. Ez bizony komoly ütőkártya Pásztorék kezében. Ha a TISZA-kormány nem akarja feladni az 1990 óta konzinsztens nemzetpolitikát (a határon túli magyarokért vállalt felelősséget), és támogatni akarja a vajdasági magyar kultúrát, oktatást és médiát, akkor a „magyar pénz” óhatatlanul VMSZ-es kezeken fog átmenni. De legalábbis olyan intézményekhez fog kerülni, amelyek a VMSZ kontrollja alatt vannak. Pásztornak ezért tulajdonképpen nem sietős kibékülni Magyar Péterékkel. Sokkal könnyebb a helyzete, mint a romániai és szlovákiai magyar pártvezetőknek.

Persze az MNT-szitu egyben azt is megnehezíti, hogy a magyar állam megpróbálja erősíteni/feltámasztani a vajdasági magyar médiatér és kultúra pluralitását. Ha a TISZA plurálisabb viszonyokat akar teremteni Vajdaságban (nem tudom, akar-e ilyet), akkor három opciója van:

a) a VMSZ-t átállítja,

b) kialkudja a szerb kormánnyal a nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítását (pl. fékek/ellensúlyos rendszerének beépítését a rendszerbe),

c) támogatni fog egy új politikai formációt a nemzeti tanácsi választásokon.

Egyelőre úgy látom, az a) opciót követik, lám a vajdasági magyar média máris kénytelen volt látványos gesztusokat tenni mindenféle független elemzők, sőt, ellenzéki politikusok megszólaltatásával. Meglátjuk, ez kitart-e.

Másfelől, ha a TISZA és a szerb haladók között esetleg elhidegülne a viszony, az hozhat dért a VMSZ kutyájára. A VMSZ magas polcon tartása a haladók részéről érthető volt Orbánnak tett gesztusként (hiszen a VMSZ súlya önmagában ezt nem indokolja, nincs koalíciós kényszer), így, ha eltűnik a pesti pártfogás, az akár pozícióvesztéssel is járhat a VMSZ számára.

Németh Árpád: Bízom az ígéretben, és szükségesnek is tartom, a támogatási rendszer azonban gyökeres reformra szorul. Egyetlen párt sem alkalmas érdekképviseletre – bármennyire is hangoztatják –, hisz csak saját táborukat finanszírozzák, holott a Vajdaságban például egészen biztosan vannak olyan jobb- vagy baloldali beállítottságú, netán pártsemleges üzletemberek, iparosok, intézményvezetők, akik a köz javát szolgálnák új, munkahelyeket teremtő vállalkozások beindításával, bölcsődék megnyitásával és még sorolhatnám. Kiszorulnak a támogatottak köréből, ha közben nem bizonyítják VMSZ-, azaz párthűségüket. Kétségtelen, hogy létrehozható olyan politikamentes civil szervezet, amely szakmai módszerekkel képes felmérni az igényeket és szükségleteket, toborozni tud olyanokat, akik ezeket ki tudják elégíteni, munkájukat anyagiakkal támogatja, és folyamatos ellenőrzés mellett pedánsan elszámoltatja őket.

TŐKE János