A magyarországi kormányváltás egyik fő kérdése „határon túlról“ nézve az, hogy Magyar Péter kabinetje mennyiben akar és tud majd változtatni a magyar–magyar kapcsolatokon. Mint közismert, a NER-érában ezek a viszonyok szélsőséges módon instrumentalizálódtak, s lettek függvényei Orbán Viktor hatalmi architektúrájának – gyakran „stratégiai célok“ többszörösen alárendelt szempontjaiként.

Magyarán: a Kárpát-medencei magyar kisebbségek hasznossága igencsak korlátolt volt a rezsim számára. Ezt a potenciált azonban igyekezett a Fidesz viszonylag maximalizáltan kihasználni (amire a legjobb példa Vajdaság). Mindehhez sajátos módon alkalmazkodtak (morbidizálódtak) a kisebbségi magyar politikai pártok közül azok, akik a Fidesz lekötelezett partnereivé váltak.

Alapvetően azt hiszem, a Kárpát-medencei magyar kisebbségek ügyes-bajos dolgai nem szerepelnek a Tisza-kormány legfontosabb feladatai között. Ez nem azért van, mert – ahogy fideszék vádolják őket – liberálisak vagy valami hasonlók lennének. Sokkal inkább arról van szó, hogy a belföldi gondok a következő egy-két évben bizonyosan abszolút prioritást fognak élvezni a számukra – de jegyezzük meg újra: minden látszólagosság ellenére a Fideszt sem érdekelte soha igazán mélyen és megértően mindez. Csak egy futó példa: az elmúlt 16 évben személyesen szinte végtelen számú szereplésüket néztem végig szlovákiai és vajdasági magyar közegekben, ahová egy-egy apróbb gesztust leszámítva azért jöttek, hogy felmondják az Orbán-kormányok aktuális üzeneteit, majd azzal a lendülettel távozzanak is… A támogatáspolitika pedig mindig is elsősorban hatalmi eszköz volt, s csak járulékosan, alárendelten volt pozitív társadalmi vetülete.

Noha a regnáló magyar kisebbségi pártokon még most is tapasztalható a megilletődöttség (például mert senki sem akarna hosszú évekre partvonalon kívül kerülni, a Fidesz újbóli eljövetelére várni pedig nem túl konstruktív eljárás), nem feltétlenül kell rettegniük az új helyzettől. Nagy kérdés ugyanis, hogy az új magyar kormány mennyire tud a körmükre nézni. Ezt még meg kell látnunk, de az olyan megjegyzések, melyek szerint a „kisebbségek megválasztott képviselőivel“ fognak együttműködni, nem is olyan szűk surranópálya lehetőségét villantják fel a bejáratódott pártoknak.

Úgy gondolom, nem lehet abban bízni, hogy a meglevő kisebbségi magyar pártok majd maguktól megjuhászodnak, s képesek lesznek új irányt szabni a politikájuknak. Egy kemény hierarchikus, autoriter és – talán ami a legfőbb – „ügyeskedő“ légkörben formálódtak az elmúlt 10–16 évben úgy, hogy az efféle tendenciák korábban is jellemezhették őket. Pártjaink fő célja a struktúrájuk fenntartása, azon belül az egyéni karrierek biztosítása az ezzel együtt járó anyagi előnyökkel. Többek között a helyi közösségek szolgálata, a társadalmi innováció, a bázisdemokratikus megközelítés legfeljebb csak elszigetelt, eseti és sokadrangú feladatai ezeknek a politikai szervezeteknek. Noha nem elhanyagolható szempont az sem, hogy új közéleti szerveződések szökkennek majd szárba, ezzel azonban várjunk még egy kicsit addig, amíg ezen a téren kézzelfogható eredményeink lesznek. Mindenesetre az tény, hogy a közéletben is aktív, nem pártalapú, hanem inkább civil bázisra alapuló szerveződésekre is szükség van.

Bármi is lesz, a meglevő támogatáspolitika alapjait szerintem meg fogja tartani az új kormány. Már csak azért is, mert mégha más arányokról volt is szó a költségvetési vonzatot tekintve, a fideszes közhiedelemmel és legendákkal ellentétben a Medgyessy-, Gyurcsány- és Bajnai-kormányok sem szüntették be a kisebbségi magyarok támogatását. Épp ellenkezőleg: tartották azt a szintet, amely az első Orbán-kormány idejében „beállt“. Ennél csak többet várhatnánk el a Magyar-kabinettől.

Bárhogyan is van azonban, az új magyar kormánynak emiatt nagyon komolyan el kell gondolkodnia arról, hogy a határon túli magyar civil szférát miként próbálja meg fejleszteni, magasabb szintre emelni – s hogy eközben milyen új gyakorlatokat, struktúrákat alakít ki velük együttműködésben. Nemcsak a meglevő pártok rossz bizonyítványai miatt volna ez fontos, hanem alapvetően erre kéne irányulnia bármilyen alulról építkező, demokratikus társadalomnak.

Számításba kell venni azonban többek között azt is, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségek (milliónyi kontextuális különbségeik ellenére) szinte kizárólag a félperifériát lakják egy olyan történelmi háttérrel a hátuk mögött, amely sosem kedvezett igazán a valóban kiterjedt önszerveződéseknek. Emellett nincsenek jó állapotban ezek az altársadalmak, sem ami a polarizáltságot, sem ami a demográfiát illeti. A nemzetállami logika pedig még mindig olyan erős az általuk lakott országokban, ami önmagában is egy súlyos, szinte meghaladhatatlan tényezőt jelent. Arról nem is beszélve, hogy Pozsonyban, Kijevben, Bukarestben és Belgrádban nagyon kevés az olyan „többséghez“ tartozó tisztviselő, szakember, aki képes volna teljesen e szempontok fölé emelkedni, fókuszáltan gondolkodni (és nemcsak a magyar!) etnikai kisebbségekről – s aki nem utolsósorban a nyelvet beszélve, rendszeresen, mélyrehatóan és személyesen (!) figyelni képes, mi történik ezen közösségeken belül…

A magyarországi kormányváltásokhoz hasonló esetekben az ember nem tud mást remélni, mint azt, hogy az előzőekhez képest most valami más és jobb fog következni. Ez szinte automatizmus. Azonban az előbb felvázolt részleges kontextusból szerintem jó eséllyel nem következhet az, hogy a magyar–magyar kapcsolatok 1990 óta számított történetében valami radikálisan más és jobb korszak küszöbén állunk. Az igazi paradigmaváltás egy rendkívül mélyreható és alapos munkát feltételez a kormányok, államok és közösségek között. A legtöbb, ami remélhető, hogy a következő négy évben elkezdenek kialakulni valamilyen jó, a magyar kisebbségek még/már meglevő civil potenciáljait támogató gyakorlatok, mechanizmusok. Már csak azért is, mert túl sok vesztenivalójuk, legfőképp pedig idejük nincs ezeknek a közösségeknek…

 

VATAŠČIN Péter