Április óta találgatják, illetve találgatjuk a sajtóban az új kormány összetételét, a különböző tisztségek várományosait, a fontos állami hivatalok vezetőinek személyét. Aztán hirtelen kiderül, hogy a nagy sokára összeállt kabinet és elnöke is csak félidős lesz, de az április óta eltelt idő is beleszámít a mandátum idejébe, ahogy a bűnelkövetők esetében az előzetesben eltöltött hónapok vagy évek a kiszabott büntetésbe. Erre mondják errefelé, hogy a jó munkához idő kell. Igaz, hozzá szokták tenni, hogy a rosszhoz még több időre van szükség.

 Minek a kormány?

Az elmúlt hét elején Szerbia elnöke Norvégiában járt. Fogadta őt a király, a miniszterelnök, több tárcavezető, és üzletemberekkel is tárgyalt, elsősorban energetikai témákról, kiemelten foglalkozva az állami, azaz közvállalatok vezetésével. A norvég szakértők el is látták tanácsaikkal az államelnököt, megosztották vele a saját tapasztalataikat. Az államfő a találkozók nyomán még a helyszínről úgy nyilatkozott, hogy az országában több állami, illetve közvállalat vezetésében változások szükségesek, amelyek esetleg fájdalmasak lesznek – nyilatkozta kedvenc rózsaszín televíziójának.

Különös és néhány szakember számára is meglepő volt a norvégiai vizit, hiszen van most már kormány, az energetikával megbízott tárca élén is van miniszter. Igen ám, de alighanem hozzá kell szokni ahhoz, hogy itt mindent az államelnök intéz. Járvány idején személyesen intézkedik a lélegeztetőgépek és a védőoltás beszerzése ügyében, utasítja a tömeggyűlésen elájult beteget ellátó orvosokat, de tanácsokat ad a labdarúgók szövetségi kapitányának is. Az útépítő szakembereket is helyreutasítja, kiszámítja a készülő autópálya kilométereit, bírálja a kormánytagokat meg a helyi vezetőket, saját pártjának aktivistáit is. A szocializmus állítólagos építése idején hivatalos használatban volt az „egyszemélyi ügyvezető szerv” az igazgató megnevezésére, de az önigazgatási rendszer egyéb „vívmányaihoz” hasonlóan ez a kacifántos megfogalmazás is kikopott a használatból. Most mintha a legmagasabb szinten köszönne vissza. A laikus polgár ugyanis elvárná, hogy a norvég szakemberekkel – ebben az esetben – a szerbiai szakemberek tárgyaljanak. A miniszter az ottani miniszterrel, a kormányfő az ottani miniszterelnökkel és így tovább. Általában ez a nemzetközi gyakorlat. Igen ám, de látjuk, hogy a migránskérdés rendezésével kapcsolatban Szerbiát az államfő képviseli a magyar miniszterelnökkel és az osztrák kancellárral folytatott megbeszéléseken Budapesten és Belgrádban is. Bécsbe sem valószínű, hogy a miniszterelnök (asszony) utazik, hogy hivatali

kollégáival megbeszélje a teendőket. Jogosan merül fel a kérdés, hogy minek ide akkor a kormány? Április elejétől egészen ősz végéig megvoltunk nélküle, valahogy elkormányozódott az ország. Minek a sok miniszter, a kabinetek, a szolgálati kocsik, a tanácsadók és titkárnők az immár huszonnyolc (plusz a miniszterelnök) tagúra duzzasztott kormányban?

Aki mindenhez (is) ért

Voltak és talán ma is vannak polihisztorok, olyan emberek, akik sok mindent tudnak, több területen is jó teljesítményt képesek nyújtani. Lehet, hogy Szerbiának ilyen államfője van, hiszen a fent felsorolt szakterületeken kívül gazdasági kérdésekben, az élelmiszer-ellátásban, bűnüldözésben is megnyilatkozik. Nincs olyan kérdés, olyan téma, amelyhez alkalmanként ne szólna hozzá. Akkor pedig a szava perdöntő, az elhangzott javaslatok gyorsan a kormány, majd a parlament napirendjére kerülnek. Az már föl sem merül, hogy valamelyik helyen ellentmondanának neki, vagy vitába szállnának vele. Belgrádi újságíró kollégám szerint ő itt mindennek az elnöke (Predsednik svega ovoga).

Mindebből nyilván egyenesen következik, hogy beosztottjait, alárendeltjeit, munkatársait milyen mércék alapján válogatja meg. A feltétlen lojalitás az első feltétel, és erre kiváló példa bőven akad. Elsőként nyilván a kilencvenes évek háborúit katonaszökevényként átvészelő, Mirjana Marković pártjának egyik vezetőjéből lett korábbi hadügyminisztert, Aleksandar Vulint kell említeni, aki egy másik megbízatási időszakban már a belügyi tárcát kapta, most pedig a hírszerzés főnöke lett. Senkit ne zavarjon meg a fontos állami szerv elnevezése, hiszen a BIA (Bezbednosno-informativna Agencija), azaz a Biztonsági és Információs Ügynökség valójában a hírszerzés szebben hangzó elnevezése.

A lojalitás tehát alapfeltétel. Vonatkozik ez arra a legújabb belügyminiszterre is, aki tíz éve még a hadügyet irányította, de aztán egy szerencsétlen, primitív megnyilatkozása miatt le kellett mondania. Az már az államfőnek is sok volt, hogy minisztere nyilvánosan kijelentette: „szereti azokat az újságírónőket, akik gyorsan letérdelnek”. A tárcavezető csak rövid időre vonult háttérbe, hamarosan ő lett a föntebb említett ügynökség vezetője. Szakmai hozzáértésről, felkészültségről, szakmai gyakorlatról azért nem esik itt szó, mert a kinevezések előtt sem került ilyesmi szóba a legfelsőbb helyen.

Képzett szakemberek ugyan megkérdőjelezték annak idején a villanygazdaság élére kinevezett pecsenyesütödés szakértelmét, de a hatalom levők ezt nem akarták meghallani. Most aztán maga az államelnök mondja, hogy több állami vállalatnál már korábban le kellett volna váltani a vezetőséget.

Ki téríti meg a kárt?

Az említett villanygazdaság korábban kivitelre is termelt áramot, most pedig külföldről (egészen Azerbajdzsánból is) importálja az energiát. „Tönkrevezették” tehát az egyik legfontosabb állami nagyvállalatot, és a tetemesnek mondott, több milliárd eurós kárt nincs, aki megtérítse. Drágul a villanyáram, amit rákennek az orosz–ukrán háborúra, a világméretű energiaellátási válságra, holott ez csak részben igaz. A hitelek felvétele, az állam eladósodása vagy eladósítása csupán átmeneti megoldás lehet, hiszen a felvett hiteleket vissza kell fizetni. Ma már fejenként mintegy négyezer eurónyi államadósságon osztozik minden szerbiai polgár, a csecsemőtől az aggastyánig. A cinikusok szerint unokáink is törlesztik majd a kínaiaktól és a külföldi pénzintézetektől felvett kölcsönök részleteit.

És akkor mi van? – kérdezhetünk vissza a jól ismert államelnöki mondattal, hozzátéve, hogy más országok is eladósodnak, akad olyan is, amely még nagyobb adósságot halmozott fel. És az államfő ilyenkor mindig a külföldi befektetőkkel példálózik, a külföldre távozott polgárokat is hazahívja, mert „Szerbiában van és lesz munka”. Igazi aranykor ez, amelyben élünk. Aki netán nem hiszi, járjon utána, vagy ő utána járnak majd a különös nevű ügynökség emberei.

NÉMETH János