Kulturális életünkkel foglalkozó sorozatunkban ezúttal Káich Katalin művelődéstörténészt kérdeztük

Szőke Anna után Káich Katalin művelődéstörténészt, az Újvidéki Tudományegyetem professor emeritusát kérdeztük a kulturális életünkről. Januárban ünnepeltük a magyar kultúra napját, így nem csoda, hogy az elmúlt hónap bővelkedett kulturális programokban. De mi a helyzet akkor, amikor nincs ünnep? Bár az nyilvánvaló, hogy nemzeti ünnepek és egyéb jeles napok alkalmával több helyen is várja az érdeklődőt kulturális program, mi a helyzet egy átlagos hétvégével? Kihasználjuk a múlt adta lehetőségeket és a helyszíneket? Erről beszélgettünk Káich Katalinnal.

– A jóval kezdeném, ugyanis abban hiszek, sőt, bízom, hogy előbb-utóbb a jó fog győzni, és csak türelemre van szükség. Sajnos mi az utóbbi időben különböző történések okán már elveszítettük a türelmünket, azonban az elmúlt időszakban, januárban ismét úgy éreztem, hogy a remény egy pillanatra felcsillant, a tavalyi év utolsó hetétől kezdve ugyanis több szép, tartalmas kulturális eseménynek lehettünk tanúi. Ezt az időszakot a Kosztolányi Dezső Színház kezdte számomra a Félelem és reszketés Szabadkán c. darabjával, ahol végre a fiatalok mondták el azt, hogy hogyan érzik magukat itt, ahol élnek, illetve mi lesz a következménye annak, ha az emberek viselkedésében továbbra is a negatív, hatalomvágy gerjesztette indulatoktól fűtött magatartásformák dominálnak. Ezt követte a Zentai Magyar Kamaraszínház Handabasa, avagy a fátyol titkai című előadása, amelyben újra megélhettem azt, hogy a végén mindenki mosolygott, és egyfajta boldogsághullám vonult végig a színháztermen. Ekkor mondtam azt, hogy ez az év biztosan jó esztendő lesz – kezdte Káich tanárnő az elmúlt hetek kulturális eseményeinek taglalását.

– Ezt követte az egyhetes magyar kultúra napi programsorozat, amelyet én Petrás Mária vendégfellépésével kezdtem a Népkörben. Amikor néphagyományról beszélünk, nekem Sebestyén Márta és Petrás Mária jut eszembe. Számomra ők azok, akik a gyökerekig hatoló néphagyomány hordozói. Csodálatos élmény volt Petrás Mária kiállítása, ahol vallásos tárgyú tematikát feldolgozó kerámiákat tekinthettünk meg, a műsorban pedig a művész együttese is fellépett. A művészi kivitelezésű program, amit megtapasztalhattunk, valóban egy őseredeti forráson nyugvó népdalhagyomány 21. századi lecsapódása volt, amelyet a kivételes hangzású hangszerek – tekerő lant, duda, sámándob stb. – még élvezetesebbé tettek. Ezt követte a Szabadkai Zeneiskola dísztermében a Csáth Géza Művészetbaráti Kör verses estje. Fantasztikus élmény volt az, hogy a kör tagjaiként a Görög nővérek is felléptek, zongoráztak, s ezzel még magasabbra emelték a rendezvény szintjét. Zentán is megünnepeltük a magyar kultúra napját, itt a színház művészei készítettek egy összeállítást, amelyet a díjátadó ünnepség után adtak elő. Végezetül pedig az Újvidéki Színház 50. évfordulóján is részt vettem. Egy 2,5 órás fergeteges műsort láthattam, ami magába foglalt mindent, amit ma az Újvidéki Színház jelent. Szabadkán a Karc-féle előadóestet látogattam meg, amelyen Tóth Árpád műveit adták elő a színészek. Elmondható tehát, hogy kulturális rendezvényekben bővelkedett az elmúlt időszak, és remélem, ez így fog majd folytatódni továbbra is – folytatta a tanárnő.

Káich Katalint megkérdeztük arról is, hogy mi a helyzet a hétköznapokkal, hiszen az elmúlt időszakban több program volt annak apropóján, hogy a magyar kultúra napját ünnepeltük, de ünnepekből nem jut minden hétre.

– Szabadkán menet közben elszegényedett a kulturális élet. Bár vannak még olyan intézményeink, amelyek fenntartják azt a lendületet, ami nem is olyan rég még megvolt. Ezek a két színház, a művészeti galéria és a Szabadkai Városi Múzeum, esetükben nincs hiányérzet a kulturális történések tekintetében. Azonban ami a könyvbemutatókat illeti, igen szelektív módon kerülnek megrendezésre, és amióta a Danilo Kiš könyvesbolt más tulajdonoshoz került, azóta Szabadka e kultikus helye, ahol fantasztikus könyvbemutatókat tartottak annak idején, megszűnt létezni. Ez lett a sorsa a Klein House-nak is. Jelenleg a könyvbemutatók a könyvtárra szorítkoznak, ahol igen gyér a látogatottság. Ezzel kapcsolatban lenne is egy kérdésem az illetékesekhez: hogy engedhette meg magának egy ilyen intézmény, hogy a Prima Primissima díjas szerzőnket, Kontra Ferencet nem látta vendégül, hiszen akkor biztosan telt házra számíthatott volna. A Népkör szervezésében egyébként a kötetbemutatóknak nagyobb a hallgatósága – fejtette ki Katalin. Mint mondta, a Kosztolányi emlékét életben tartó napok is a tengődés útjára szorultak. Az utóbbi pár évben a Kosztolányi-napokat annyira lepusztították, hogy már meg sem közelítik azokat a rendezvényeket, amelyeket korábban ennek kapcsán szerveztek. Régen ugyanis ilyenkor többnapos rendezvényt szerveztek, ahol tudományos tanácskozás céljából irodalomtörténészek, neves szakemberek látogattak el hozzánk. Ez mostanra ellaposodott, minimalizálódott, ami megengedhetetlen egy olyan városban, ahonnan egy ilyen magyar költőóriás származik, aki a 20. századi irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja.

A zenei rendezvények sem a régiek

A zenei rendezvények közül is kiemelt nekünk párat a művelődéstörténész. Mint mondta, az irodalom mellett itt is űr keletkezett.

– Klasszikus zenei rendezvény tekintetében az utóbbi 10 év katasztrofális. Eltűntek olyan zenei rendezvényeink, amelyek korábban megszokottak és sikeresek voltak, többek között a Lurkóház javára adott koncertek, amely kapcsán a legnevesebb zeneművészek léptek fel a városháza dísztermében. Korábban az újévi koncerteken is neves előadók léptek fel. Ez a kérdés azért is fontos, mert gondoljunk csak bele abba, hogy milyen zenei múltja van Szabadkának. Pekár Tibor könyveit lapozva pontosan követhető, hogy a 19. századtól a 20. század végéig milyen zenei rendezvényeknek adott otthont a város. A még romos zsinagógában például néhány évvel ezelőtt Varnus Xavér orgonaművész is fellépett. Most ezt mind el kell felejteni csakúgy, mint azokat a koncerteket, amelyeket a Szabadkai Filharmónia szervezett Huszár Elvira vezényletével. Több ezer ember hallgatta meg a filmzenei koncertet vagy éppen a Carmina Buranát. Ilyen jellegű rendezvényeink már nincsenek. A Teréz-templomiak is eltűntek. Ott tartunk, hogy Lányi Ernő, Gaál Ferenc, Ódry Lehel, Budanovics Mária Szabadkája nem tud egy év alatt legalább három komolyzenei koncertről beszámolni. Ez szégyen! Ennek ellenére olyan szubkultúrához tartozó énekesek lépnek fel nálunk, akiket szégyellni kellene, nem büszkélkedni velük – tette hozzá kiemelve, hogy nem tudja, ki a szabadkai képviselő-testületben a kultúráért felelős személy, de nyilvánvalóan az ő látókörében a klasszikus zene nem létezik.

– Borzasztó ez, hiszen köztudottan a legnagyobb gondolkodók is úgy vélték, hogy a zeneművészet az, amely a legtökéletesebben tükrözi a világmindenségben uralkodó harmóniát, és ez az a művészeti kifejezésforma, amely az Istenhez visz bennünket, embereket. Ettől vagyunk megfosztva, mert istentelen világban élünk – mondta. –

De hogyan kerültünk ide? Az a polgári kultúra, amely a 19. századtól kezdve a mi térségünkben kialakult, a huszadik század nagy részében még megvolt. Pl. az 1870-es években Zomborban – Márai Sándor Zsüli nénijének feljegyzéseiből tudjuk – minden házban zongora szólt, minden polgárlány megtanult zongorázni. A zene olyan volt, mint a mindennapi falat kenyér. És így volt ez Szabadkán is. Volt és van most is egy olyan rétege a városnak, amely igenis igényli a klasszikus zenei rendezvényeket, ez a réteg ma rendezvények nélkül maradt. Azt gondoltam, hogy ha végbemegy a zsinagóga felújítása, amelynek nagyszerű az akusztikája, ez egy olyan lehetőség lesz, amely kapcsán nagy művészek előadásában gyönyörködhetünk majd, olyanokéban, akik meghatározzák a magyarországi és szerbiai komolyzenei életet. Erre, úgy tűnik, abszolút semmilyen lehetőség nincs, ugyanakkor mindenféle, zenei kultúrát meghazudtoló rendezvényt, amely köszönőviszonyban sincs a zenei kultúrával, kulturális rendezvényként tüntetnek fel az illetékesek, akik, úgy tűnik, nem tudják, hogy ennek a városnak egykor operatársulata volt, manapság viszont Zorica Brunslikok lépnek fel. A város polgárainak azon része, akit nem fertőztek meg az újsütetű népzenei gusztustalanságok, mert a klasszikus zenén/népzenén nevelkedett, és azt szereti, annak nincs lehetősége arra, hogy bárhol közönség legyen. Ellenben az újsütetű népzenét a főterekre költöztették, s többezres látogatottságnak örvendenek, ez pedig a város kulturális életének degradáláshoz vezetett/vezet.

A kétszáz csatorna közül csak kettőnek van kultúraközvetítő szerepe

A művelődéstörténész szerint problémát okoz az is, hogy míg régen tisztázva volt a kultúra és a kulturális programok fogalma, kerete, ma már ezek a rendezvényeket ugyanúgy pályáztatják, mint például egy főzőversenyt. Ilyenkor pedig nem tudni, hogy az, aki a pályázatot elbírálja, milyen jogon dönt egy-egy esemény megszervezéséről.

– Az alapprobléma a következő: az embernek van emberi identitása, nemzeti identitása, vallási identitása stb., ám ezek nem zárják ki egymást, hanem együttesen adják az egyén önazonosság-tudatának jellegét. A kultúra lényegében az identitástudat kialakításában játszik meghatározó szerepet, legyen szó egyéni vagy közösségi viszonylatról. Ilyen értelemben a műveltség nem csak a nemzeti hagyomány ápolásában nyilvánul meg, hiszen a műveltséghez sok dolog tartozik. A néphagyomány ennek egy része, ez is meghatározhat engem, mint egyént, meghatározhat egy közösséget is, de nem lehet erre redukálni az identitást kialakító folyamatokat – emelte ki. Mint mondta, a médiát is hibásnak tartja abban, hogy itt tartunk, hiszen kultúra tekintetében a kétszáz csatorna közül csak kettőnek van kultúraközvetítő szerepe, az összes többit a valóságshow-k, a politikai agymosás, a főzőműsorok dömpingje uralja. Ez pedig hozzájárul ahhoz is, hogy az emberek igénye a valódi kulturális értékek iránt gyakran a nullával egyenlő.

– A másik nagy probléma az, hogy a kultúra ma ugyanolyan elbírálás alá esik, mint a más gazdasági élettel kapcsolatos események. A kultúrának ugyanúgy pályáznia kell ahhoz, hogy egyáltalán megnyilvánulhasson, létrejöjjön, ugyanis ma már nem természetes része a társadalom elvárásainak, mert ameddig az volt, addig nem pályázaton döntötték el, hogy melyik rendezvényre lesz pénz, és melyikre nem. Tisztázott volt a kultúra fogalma, és az állam költségvetésében megvolt a helye. Ma azonban pályázni kell, és felmerül a kérdés, hogy ki az, aki a pénzosztásnál eldönti, hogy egy kulturális rendezvény valóban az, vagy sem. – tette fel a kérdést.

Így kerülhet sor arra, hogy pl. a különböző főzőversenyeket kiegyenlítjük a kulturális rendezvényekkel, ami nagy tévedés. Ezeket a rendezvényeket önerőből kellene megszervezni, nem kellene elvenni a pénzforrásokat a valódi kulturális rendezvényektől. A kultúra pénzelésére szánt összegek egyébként is minimálisak.

Kevés mű, sok díj

Káich Katalin rámutatott arra, hogy a különböző díjak odaítélése is gyakran nem az elvégzett tevékenység minőségének tekintetében nyilvánul meg, és sokszor a díjat odaítélő nem abból a körből kerül ki, mint amire vonatkozólag a díjat adja.

Az irodalmi díjak tekintetében szakembereknek kellene dönteniük arról, hogy kinek ítélik ezt oda, olyanoknak, akik pl. irodalomelmélettel tudományosan foglalkoznak. Az „írók egymás közt” felállás helytelen megoldás. Ha van egy irodalmi mű, akkor annak kell eldönteni az értékét, aki szakszerűen felmérheti, hogy az adott mű megérdemli-e, vagy sem a díjat. Írók egymás között, egymás műveit olvasva osztanak díjakat, ez nem helyes hozzáállás. Arról nem is beszélve, hogy az íróink száma igencsak megcsappant az utóbbi időkben. A színművészeti díjak kapcsán szerencsére jobban állunk, nem kerülnek illetéktelen kezekbe, hiszen színházaink még mindig olyan intézményeink, amelyek rendszeresen és aktívan működnek. A színészeink minden évben több szerepet is eljátszanak. Bizony néha még nehéz is kiválasztani, hogy ki az az 5 személy, aki esélyes lehet a Pataki-gyűrűre a jó alakításáért cserébe, mert nincs olyan teljesítmény, ami nem érdemelné meg a jutalmat. A bírálóbizottságban pedig általában egy rendező, egy színikritikus és egy színházat jól ismerő újságíró kap helyet. Azonban az irodalmi művek tekintetében kétségeim vannak, annál is inkább, mivel nagyon kevés mű jelenik meg mostanság. Összességében a 3-4 kiadóház produkciója nem tesz ki annyi művet, mint régen a Fórum Kiadó egyedül. Elképzelhetőnek tartom, hogy ilyen kevés megjelent könyv nem mindig tartalmaz olyan kimagasló teljesítményt, amit díjazni kellene, ezért kerülni kellene annak mindenáron történő odaítélését – zárta a gondolatait Káich Katalin.

SEREGÉLY Orsolya