Meg sem merném becsülni, az elmúlt egy-két évben hányszor hallottam azt különféle emberektől, hogy a VMSZ „győzött”. Szinte politikai viccbe kívánkozó lenne, ha ezzel kapcsolatban megkérdeznénk: és melyik választáson? A poénként szolgáló válasz így hangzana: az összesen.
A cikk címe egyrészt valamiféle hivatkozás kívánna lenni a „Békeidők jönnek?” című 2016 decemberében az Autonómia portálon publikált cikkemre. A szöveg nagyjából Korhecz Tamás alkotmánybírói szerepvállalásáról szólt, pontosabban arról, hogy a volt MNT-elnök léprecsalása milyen zavart okozott a vajdasági magyar ellenzék soraiban. A cím azt sejtette, a Magyar Mozgalom hatékony meggyengítésével elhárult a VMSZ előtt az utolsó akadály, s immáron csak idő kérdése, mikor nyilváníthatják ki, hogy a közösség bárkája márpedig révbe ért.
Úgy tűnik, az akkor feltett kérdésre hamarosan csattanós választ kapunk: jelen állás szerint egyedül a VMSZ állít listát a novemberi MNT-választáson. Miért fontos ez? A Magyar Nemzeti Tanács valahol a vajdasági magyar közélet parnasszusának tartható, amelyben ugyebár a közösségi önrendelkezés kerül kifejezésre. Önálló intézményen keresztül önnönmagunkat igazgatni bizonyos fontos ügyekben – be szép dolog is ez! Hát még úgy, ha ott rendes – köztük akár penge – viták zajlanak, s a szerepvállalók sora híven tükrözi a közösség sokszínűségét! Megvalósult ez azonban valaha is? Aki még emlékszik a 2010 és 2014 közötti, már rendes jogi keretben működő „első” MNT-re, az már arra vonatkozóan is tagadólag fogja rázni a fejét. Például ha mást nem, 2011 júniusát bizonyosan az önkormányzati szerv súlyos kompromittálódásaként jelöli meg, s azóta bizony 11 kemény esztendő telt el.
Tómó Margaréta összefoglaló cikkéből (MNT-választás – csak egy magyar lista indul (?); Családi Kör, szeptember 22.) ugyan egyelőre az látszik, a VMDK és az MM sem döntött még „véglegesen“ az indulásról. Az viszont, hogy a döntés felett így sóhajtozik a két szervezet, már önmagában beszédes. Egy mindenféle csörtére elszánt csoport ugyanis nem dilemmázik ilyenkor, hanem teljes testhosszal beleveti magát a teendőkbe. Óriási szimptóma ez, s nem annyira e két szervezet gyengeségéről, mint inkább arról szól, hogy a vajdasági közéletre ráomlott a VMSZ, s széjjelnyomta azt. Csak egy példa: ha valaki a 6-7 évvel ezelőtti, különféle – különösen helyi önkormányzati – választásokra készített MM-listákat böngészi, meglátja, hogy az akkori jelöltek egy része azóta migránssá vált, s búcsút intett Szerbiának, vagy esetleg teljes mértékben visszavonult a magánéletbe. Sokan közülük ezt úgy tették, hogy közvetlenül vagy közvetve nyomást gyakorolt rájuk a Vajdasági Magyar Szövetség. A teljes képhez hozztartozik, hogy az akkori ellenzéki jelöltek közül egy-két érdekes kivételt kis idő elteltével pedig VMSZ-es listákon vagy a párt bűvkörébe tartozó intézményekben láthattunk viszont. Ők 2015 környékén még nagyon máshogy látták Pásztor István dolgait, azóta viszont átértékelték a véleményüket. Ami a VMSZ-t illeti, a 2015–16-os pártbeli s akörüli viszályok azzal, hogy kisöpörték a párttagok közül a lázadókat, csak rontott a helyzeten. Ma már ugyanis senki sincs az exkluzív klubon belül, aki a gátlástalanul érvényesített, gyakran vérprimitív hatalmi húzásokat gátolná vagy legalább szóvá tenné. Összefoglalva: a VMSZ-es hatalmi „kultúra” megragadta, megrágta, lenyelte s túladott a vele szembenálló véleményeken. Tehette, hiszen például a magyar kormány részéről biztosított pénzeső sikerült az egzisztenciálisan – és hát lelkileg is – sokszorosan sérült magyar kisebbség megregulázására is használni.
Az elmúlt bő évtized sokszorosan bizonyította, hogy ha a VMSZ nem piszkított oda valamely szervezet küszöbe elé, az még nem jelenti azt, hogy nem is fogja megtenni. A Magyar Szótól kezdve egészen a Tanyaszínházig már azok sora is rendkívül hosszú, amelyek „ügyei” végül nyilvános botránnyá fajultak – ám a kuloárokban sokszorosan több az olyan eset, amikor egy-egy fenyegető telefon, beszólás, intézkedés hatására emberi egzisztenciákat siklattak ki, ám ezek kvázi titokban maradtak. Akárhogyan is van, azt látni kell, hogy bárki sorra kerülhet, s nem kevés esetben bizony az MNT is szerepet játszott a hatalmi primitivizmus érvényesítésében, amely egyben a szervezet jó programjainak értékét is nagyban csökkenti. Ez óriási tanulság, az autonómia tudniillik leginkább csak annyit ér, amennyit a működtetői.
A közelgő MNT-választás lassan kibontakozó abnormális viszonyaira már több publicista is felfigyelt. Beszédes azonban, hogy bárhonnan is szóljon a hangjuk, az a vajdasági közélet perifériájáról jön. Például Végel László, Setyerov Zorán vagy Bozóki Antal megjegyzései nem a közviták centrumában foglaltak helyet. Épp ellenkezőleg. Ugyancsak ez mondható el az Észverés című műsor legutóbbi adásáról, ahol Pressburger Csaba, Gyulai Zsolt és Tőke János igazán impresszív és gondolatgazdag módon értékelték a most kifutó MNT elmúlt négy évét. Minderre a pártszékházban nyilván cinikusan reagálnak, s közülük néhányan talán még azt is meghiszik, hogy a jelzett marginalitás csak a kritikus hangok érdektelenségét bizonyítja. A dolog azonban pont fordított: az épkézláb viták lefolytatására többé nem alkalmas pártközeli centrum vált egy óriási fekete lyukká, amelytől túl sok mindent elvárni egész egyszerűen nem lehet. Mit gondoljon az ember például a Pannon TV-s stábokról, amelyek a napi betevő biztosításáért keresztül-kasul loholnak Bácskában a menekültek, azzal párhuzamosan pedig a kampányt padlógázon folytató VMSZ-esek nyomában?
A VMSZ-es békeidők tehát kitörtek, s a bűvkörébe tartozó társadalom és közélet felől ezt már nem igazán fenyegeti veszély. A szakmai integritásukhoz és elveikhez így vagy úgy ragaszkodó kevesek tesznek arról, hogy a vajdasági magyar történet becsületének egy részét legalább az utókor szemében megmentsék. A párt s ennek köszönhetően az MNT is élvezheti munkájának gyümölcseit – de csak addig, amíg továbbra is jól bűvészkednek magyarországi pénzekkel, s persze amíg azokat Budapest folyósítja. S hát addig is, amíg el nem fogy hatalmi pilléreik alól az általuk kihasznált választói bázis. A friss népszámlálás fényében talán majd ennek ütemével is jobban tisztában leszünk. Meglehet, egyszer majd síri csönd övezi a verítékes munkával megszerzett békét.
VATAŠČIN Péter
