Amikor egy hónappal ezelőtt szavaztunk, nem gondoltuk volna, hogy a kormányon lévő párt borítékolható választási győzelme esetén Szerbia mindenható urának gondot okoz majd a kormányalakítás, hiszen minden maradt a régiben, oké, egy kissé talán átrendeződtek az erőviszonyok, de ez (kívülről nézve) körülbelül olyan jellegű változásnak tűnt, mint amikor az ember a kabát egyik zsebéből a dolgait átpakolja a másikba; a súly ugyanakkora marad, legfeljebb máshol dudorodnak a holmik.
Ehhez képest egy hónappal a parlamenti választásokat követően Szerbiában még mindig nem zárult le a választási folyamat, különböző okok miatt ugyanis több helyen meg kellett ismételni a voksolást, ráadásul a fellebbezési határidők még nem teltek le, így egyelőre szó nincs arról, hogy mikor lehetne megtartani a parlament alakuló ülését, arról még kevésbé, hogy Aleksandar Vučić államfő valakit megbízott volna (no, jó, csak névlegesen) a kormányalakítással.
A hivatalos végleges választási eredmény kihirdetését követő legfeljebb harminc napon belül kell megtartani a képviselőház alakuló ülését, aztán újabb harminc nap áll Vučić rendelkezésére, hogy megnevezze miniszterelnök-jelöltjét, majd további hatvan nap alatt össze is kell állítani a kormányt. Tehát némi időhúzással (elnézést: a határidők maximális kihasználásával) akár augusztusig is el lehet tolni ezt a kormányalakítást. Vučić egyébként is szereti „bizonytalanságban” tartani a népet, szeret drámázni, valószínűleg élvezi azt is, hogy a sajtó és a nyilvánosság veszett találgatásokba bocsátkozik előbb a kormányfő, majd az egyes miniszterek személyét illetően is, emiatt nem lenne meglepő, ha megint beletelne egy bő negyedévbe, mire végre kapna az ország egy (többé-kevésbé) működő kormányt.
Habár az államfő pártjának, a Szerb Haladó Pártnak ugyan többsége van a parlamentben – csakhogy ez a többség (a százhúsz képviselői mandátum) nem elegendő ahhoz, hogy kényelmesen és biztonságosan kormányozzon, ezért koalícióra kényszerül, s noha potenciális koalíciós partnerekkel Dunát lehetne rekeszteni, egyik-másik esetében bizony akadnak gondok. A gyerekszoba hiánya, a túlságosan zavaros múlt (no, jó, ez annyira nem is kizáró ok…), de az eddig jól jövedelmező Moszkva-barátság is a potenciális problémák közé tartozik. Így aztán az is elképzelhető, hogy ezúttal Vučićnak valóban okoz majd némi fejfájást a kormány összeállítása. Mert éppen a leghűségesebb embereknek a legnagyobb a „sötét árnyéka”.
Másfelől viszont Vučićot a külpolitikai körülmények ezúttal sürgetik. Itt van ez a háború, amivel kapcsolatban amúgy is elég nagyok a gondok, ráadásul nyilvánvaló, hogy az Ukrajna elleni orosz agressziónak nagyon súlyos gazdasági következményei lesznek már rövid távon is, a gondokat pedig csak egy kormány képes kezelni – és ez vonatkozik az olyan helyzetekre is, amikor pontosan tudjuk, hogy Szerbiában egyetlen ember dönt mindenről, és azt is, hogy az nem az éppen aktuális miniszterelnök…
És tulajdonképpen éppen ez az államfői fejfájás valódi oka. A háború. Mert a választási kampány idején a két úr (Oroszország és a Nyugat) tanúsított ugyan némi szemforgatós türelmet Belgrád kétkulacsos (egy fenékkel két széken egyensúlyozó) politikája iránt, most azonban, a voksolás lezárultával mindkét úr követeli a jussát. Moszkva a hűség újabb bizonyítékaként azt, hogy Szerbia továbbra se vezessen be szankciókat ellene, a Nyugat viszont (az elköteleződés zálogaként) ennek éppen az ellenkezőjét.
Nem volt véletlen, hogy néhány nap leforgása alatt Belgrádba látogatott Karen Donfried, az amerikai külügyi államtitkár helyettese, előtte pedig egy amerikai szenátusi küldöttség, hogy a héten a német kancellárral kell találkoznia a szerb államfőnek, hogy hamarosan még Anthony Blinken is megjelenhet a szerb fővárosban…
Ráadásul ezek az emberek még azt is közzéteszik, hogy miről beszéltek ezer bajjal küzdő köztársasági elnökünkkel: Chris Murphy szenátor például egy szerzői cikkben számolt be az Aleksandar Vučićtyal folytatott beszélgetéséről a Szabad Magyar Szó tájékoztatása szerint. A szenátor saját elmondása szerint megkérdezte a szerb államfőt, hogy Belgrád a demokratikus országok közé sorakozik-e fel, és bevezeti az Oroszország elleni szankciókat, vagy folytatja a kettős játékát.
„Hívj fel hatvan nap múlva… Ellenőrizd, hogy megtettem-e azt, amit ígértem, hogy megteszek” – ezt válaszolta a szenátor szerint az államfő a kérdésére az április 19-i belgrádi találkozásuk alkalmával. „Vučić éveken át ügyesen egyensúlyozott a két fél között, de most az Ukrajna elleni orosz agresszió döntésre kényszeríti. Az Európai Unió, amelynek Szerbia a tagja szeretne lenni, többé nem fogja engedni, hogy Belgrád két széken üldögéljen. Választania kell. Mi órákon át győzködtük, hogy milyen rövid távú lépéseket kell tennie a jó döntés felé” – írta a szenátor, aki szerint erre mondta válaszul a szerb államfő, hogy hatvan napon belül teljesíti az ígéretét.
Vučić persze rögtön közölte, hogy ő nem arra mondta a hatvan napot. És ezt mintegy megerősítette Christopher Hill, az Egyesült Államok belgrádi nagykövete is, aki (bőséges balkáni tapasztalatokkal felvértezve) igyekezett elmaszatolni a dolgot, de azért azt is megjegyezte, hogy „Szerbiának jól meg kell gondolnia, valóban hiszi-e, hogy Moszkva a segítségére lehet Koszovó ügyének rendezésében”, belengetve, hogy Oroszország pillanatnyilag önmagán sem képes segíteni.
Ezek a dolgok miatt fő most igazán a szerb államfői fő. És ha ez nem lenne elég, még azzal is kezdeni kellene valamit, hogy a szerbiai nyilvánosságot már egy évtizede folyamatosan oroszpárti (és egyúttal Nyugat-ellenes) nézetekkel tömi a szerb bulvármédia, így aztán nem lesz könnyű a néppel elfogadtatni egy drasztikus irányváltást.
De hogy nem is lehetetlen, arra éppen a bulvármédia hirtelen pálfordulása utal meglehetősen egyértelműen. „A kormánypárti sajtóban megjelenő címekből arra következtetek, hogy elkezdték felkészíteni a polgárokat arra, hogy bevezethetjük a szankciókat Oroszországgal szemben. Ezt úgy magyaráznák, hogy nem Vučić árulta el Putyint, hanem az orosz elnök szerb szövetségesét Koszovó kapcsán” – mondta Filip Švarm, a Vreme szerkesztője az olyan szalagcímekre utalva, amelyek szerint „Putyin tőrt döfött Szerbia hátába”, „Putyin a Koszovó-kártyára játszik”, „Putyin elismeri Koszovót”; mindezt azért, mert Putyin kijelentette, hogy Donyecknek és Luhanszknak éppúgy joga van a függetlenségre, mint Koszovónak.
Így aztán igazán érthető, hogy Vučić számára most a háta közepére sem hiányzik egy kormányalakítás, annak minden következményével együtt. Ezúttal ugyanis valóban helyzet van, amit meg kellene oldani, nem pusztán mondvacsinált gondokat kell Supermanként helyrehozni.
És ez már sokkal nehezebb ügy.
KOCSÁNYOS Pálma
