Augusztus elején volt a Vihar hadművelet 25. évfordulója, amely talán a legjobb példája annak, hogy a Nyugat-Balkánon mennyire nem tudnak sem a politikai elitek, sem a társadalmak túllépni a bizonyos lövészárkokon.

  1. augusztus 4-én a horvát hadsereg átütő erejű offenzívát indított a Krajinai Szerb Köztársaság erői ellen, amelyek nem voltak képesek jelentékeny ellenállásra. Néhány nap alatt gyakorlatilag megsemmisült a krajinai állam, csupán annak keleti területei (Baranya és Nyugat-Szerémség) maradtak „szerb kézen“, amíg 2 éven belül nem váltak azok is békés úton Horvátország részeivé. Az események következtében 200–1200 szerb és 42 horvát civil halt meg, míg nagyjából 200 ezer, főleg szerb nemzetiségű személy menekült el a térségből. Zágráb a hadműveletnek köszönhetően visszaszerezte a kontrollt az 1991-ben önállósuló krajinai régió felett, hatalmas lökést adva a horvát nemzetállami projektnek, illetve félig nyíltan, félig rejtetten megtorolva a korábban ellene indított szerb támadásokat és szakadár törekvéseket – míg szerb oldalon lényegében véve felszámolódott az egykori „határőrvidéki” életvilág és ezáltal a „szerb földek” egy jelentékeny része.

Mit jelent azonban ma a Vihar? Mindenekelőtt konstitutív erőt, mégpedig az emlékezet ereje által. Az identitást, a csoporttudatot megerősítő élményt. Olyan eseményt, amelyről a két érintett népcsoport szuperlatívuszokban beszél – csupán ellenkező előjellel. A horvát politikai elit, valamint a horvátországi társadalom jó része dicsőséges, ragyogó hadműveletként adózik az „Oluja” emlékének – míg szerb részről bűnről, népirtásról van szó. Helena Zdravković kulturális antropológus mutatta ki azt Koszovó kapcsán, hogy az ottani szerb–albán diskurzusoknak az ellentétek és az ellenségeskedés fenntartása az elsődleges célja. Nem kell ahhoz különösebb elemző hajlamokkal rendelkezni, hogy bárki megértse: ez a már-már belsőleg kódolt „cél” nem vezet sehova. Legfeljebb el lehet vele szórakozni, netán politikát lehet belőle csinálni. Az idők végezetéig lehet képzeletbeli aknaként a szavakkal lőni a másik felet – főként azért, mert egy fegyveres konfliktus nem ér véget az utolsó lövedék becsapódásával s a tinta megszáradásával a békeszerződésen. A társadalom és a kultúra szövetét mélyen átitatva tovább tartanak a kínok, még a legjobb esetben is egy-két generáción át. Ma már könnyűszerrel lehet például olyan szerb énekeseket találni, akik a ’90-es évek közepén születtek, netán valamivel később, de úgy énekelnek Krajináról, az ottani szerbségről és a „menekülti” identitásról, mintha azt ők is a bőrük pórusaival tapasztalták volna meg. Persze ahol minden irányból csörgedező vérpatakok folydogáltak a háttérben, ott aztán – úgy tűnik – a titánok ereje sem képes kimozdítani az embereket a gyászból és az egymás iránt táplált változatos hőfokú gyűlöletből.

Természetesen vannak példák másfajta húrok pengetésére is, de ezek a hangok – legyen bármilyen társadalmi státusza is az ezeket kimondóknak – általában pályaszélre vagy akár még azon túlra is szorulnak. Személyesen tapasztaltam, hogy gyakran még a közvetlenül érintettek is megpróbálkoznak ezzel (sokszor a kétségbeeséstől és megrendültségtől sem mentesen, s csak kevesüknek sikerül a kísérlet), de mivel szerettüket megölték, vagy hasfalukba aknaszilánkot kaptak, vagy netán kivégzésre várakoztak egy mezőn éjnek évadján, érthető módon nehezen billennek át bizonyos akadályokon. „Tárgyalnunk kell ezer évig, békét kell kötnünk, de…” – ilyen és ehhez hasonló súlyos vajúdásokkal lehet találkozni számos szerb, horvát, muszlim és albán embernél.

Magyar közegben, ha valami, akkor a délszláv háborúk emléke nem népszerű téma. Felmerül persze búvópatakba oltott hivatkozási pontként a közbeszédben, méghozzá időnként meglepően gyakran. Például a behívók, a frontszolgálat, Koszovó kérdése, a nacionalista fellángolás vagy éppen a szerb menekültek témája rendre előkerül, akár a sörözők mélyén, akár a családi ebédlőasztalnál, vagy éppen a politikusi nyilatkozatokban. Az állami keret centripetális erejénél fogva a vajdasági és drávaszögi magyarok is mindmáig részei a délszláv háborúk sérelmi univerzumainak, noha ez belülről nem mindig tűnik érvényesnek, mi több, sok magyar erőteljesen elhatárolja magát ettől a véres káosz visszamaradt darabjaitól. Ez talán – ha már a Vihar hadműveletről van szó – a menekültek kérdéskörében érhető tetten a leginkább. Egy rakás sztereotípia szól arról, hogy kik is a koszovói/boszniai/horvátországi menekültek. Diplomák híján érkező, ügyeskedő, kivételezett, nacionalista, agresszív, szánt szándékkal Vajdaságba irányított emberekről szól a fáma, miközben ez csak a felszín. A vajdasági magyar közbeszéd mindmáig adós azzal, hogy a nagyon sokszínű szerb menekülttömegről szociológiailag megalapozott, életszerű és valós képet alakítson ki. Persze ez a közbeszéd sem mentes a sokszorosan traumatizált kollektív emlékezés súlyától, s mint ilyen, ugyanúgy tragikus foglya mind a maga által generált, mind az „erőtér” által előállított sérelmi világnak, mint a krajinai szerb, a szerémségi horvát, a hercegovinai muszlim vagy a metohijai albán.

Merre található a megoldás? Úgy látszik, jó értelemben vett egyéni különbékék, felfedezőutak, ismeretségkötések, beszélgetések, beleélések, a bejáratódott lózungokon való átlépések lehetségesek. Egyelőre sem a Vihar, sem a más hadműveletekre való ellentmondásos emlékezések nem adnak másra – többre, tömegesebbre – lehetőséget.

VATAŠČIN Péter