Mi „emlékezetkultúra”? A fogalom új keletű, a múlt század kilencvenes éveiben alakult ki Németországban, ahol akkorra lezajlott a második világháborús múlttal és a holokauszttal való szembenézés legintenzívebb szakasza, kialakultak a kulturális emlékezet máig szilárdan álló keretei, a német emlékezetpolitika pedig a saját nácizmusának és fasizmusának radikális elutasítását tette meg a nemzeti önszemlélet oszlopává.
Az emlékezetkultúra ennél továbbmegy. Nem felülről irányított, hanem kritikai szellemű közös emlékezést jelent, amelyben a teljesen személyes és a kollektív emlékezet meg az a történelem, amit a profi történészek írnak, kölcsönviszonyban áll egymással, hatnak egymásra. Összekapcsolódik a múlt értelmi és érzelmi, ismeretszerző és mitikus megközelítése – mert mítoszokra, legendákra és „igaz történetekre” is mindig szükség van. Az emlékezetkultúra több az üres rituálék gyakorlásánál, a hamisan kenetteljes „koszorúzásoknál”, emléktáblák avatásánál. Aleida Assmann, a téma jeles német szakértője szerint a múlt megközelítésének pluralizálódását jelenti, meg azt, hogy a közösségi emlékezet kikerül a történészek, politikusok, emlékművekkel foglalkozó specialisták kezéből, és vitatott, a médiákban és az utcán megtárgyalt, több szempontból közelített problémaegyüttessé válik.
Nálunk a kollektív emlékezet kereteit az elit politikusok állítják be, a történészek aprómunkájával mit sem törődve vagy épp a szájuk íze szerint való, „megrendelt” történeti munkákra hivatkozva. A vajdasági emlékezetpolitika a magyarországi kormányzati emlékezetpolitika kiszolgálója, aszerint szűri meg a „Délvidék” történelmét, ahogy azt Magyarországon forszírozzák. Magyarországon pedig, a Fidesz égisze alatt, kifejezett történelemhamisítás zajlik.
A Pressburger Csaba által szerkesztett Észverés című, az Autonómia portálon követhető élőadásban a vajdasági magyar társadalomtudományi értelmiség színe-java szólal meg hétről hétre. A szerkesztő kérdéseire válaszolva kommentálják az aktuális eseményeket, és segítenek nekünk eligazodni a dzsungeles politikában; szóvá tesznek krónikus problémákat és akut ügyeket. A legutóbbi, 46. adásban megint egy nagyon fontos dolog került terítékre, a hozzászólók Kormányos Ákos pszcihológus és Szerbhorváth György szociológus voltak.
- november 5-e jelentős nap volt a Vajdaság történelmében. Elsősorban Zentán, de másutt is – Kispiacon, Moravicán, Oromhegyesen, Kishegyesen, Temerinben – békemegmozdulásokra került sor. Akkoriban csőstül érkeztek a katonai behívók a magyarok címére, háborúba kellett menni, és ezt nem Kossuth Lajos üzente, hanem Slobodan Milošević. A magyarokban volt annyi civil kurázsi, hogy demonstráltak a kényszermozgósítás és a kényszersorozás, egyáltalán a háború ellen. Zentán két napig tartott a béketüntetés, s a békemozgalom előbb a Tisza mentén terjedt el, később pedig az egész országban. Belgrádban is aktivizálódott a háborúellenes ellenzék.
Ez az esemény a vajdasági magyarság fényes pillanata volt, az emberek összefogtak, nemet mondtak a háborúra és kinyilvánították a népakaratot. Pressburger Csaba azt a kérdést tette fel a műsorában, hogy az emlékezetkultúránkban miért nincs jelen ez a bátor kiállás? Szerbhorváth György szerint – aki egyébként akkortájt kiskatona volt, azóta írt is többször a traumatikus tapasztalatáról – a mostani vajdasági politikai elit nem tud mit kezdeni 1991. november 5-ével, ez nem jelent semmit a regnáló politikusoknak, bizonyára nem voltak részesei az ellenállásnak. Tegyük hozzá, hogy a kormányellenes tüntetés politikai akaratnyilvánításként, a vita, a civil kezdeményezés, egyáltalán a pluralizmus nem fér bele a VMSZ politikai szűk agyába. Ők azt csinálják, amit Orbánék szorgalmaznak, és ami nekik pénzben és politikai tőkében is kifejezhető hasznot hajt. Simán átírják a „Délvidék” történelmét is, ha ezt kívánják tőlük, ráadásul Vučićékkal sem akarnának egy világért sem ujjat húzni, pedig Vučić, mint tudjuk, a háborús uszító Šešelj tanítványa volt.
Kormányos Ákos még meg sem született, amikor a szóban forgó mozgalom szárnyra kapott; elmondta, hogy mindeddig alig volt tudomása róla, mert a vajdasági háborús ellenállás nem téma sem a közéletben, sem a családokban; az egészen fiatalok nem tudnak róla semmit. „Nem igazán találjuk a gyökereinket”, mondta a fiatal író. Megkockáztatom a kijelentést, hogy a vajdasági magyarságnak nincs emlékezetkultúrája. Emléktábla- és emlékműavatás, koszorúzás, hivatalos beszéd, az van – de ez nem az!
Az emlékezetkultúra problémaközpontú – ahogy Szerbhorváth György is mondta, kutatni kellene a közelmúltunkat, felfedezni, hogy például milyen sokféle módon viszonyultak a háborúhoz annak idején a vajdaságiak. Voltak magyarok, akik önkéntesnek mentek, voltak elhurcolt „önkéntesek”, voltak, akik lojálisak maradtak Miloševićhez, és akadtak szép számmal, akik nemet mondtak a háborúra. Voltak a bujkálók, a szökevények, a külföldre elmenekülők, de léteztek olyanok is, akik a szerbekkel együtt szidták a horvátokat, sőt akik részt vettek háborús bűnökben, vagy belekényszerítették őket ebbe. Szabó Angéla készített interjúkat ezekről a különböző magatartásformákról és a háborús tapasztalatokról – a mostani évfordulóra például ezeket kellett volna kiadni és könnyen hozzáférhetővé tenni.
A civil önszerveződés, a polgári tiltakozás emléke azok számára, akik részesei voltak, fölemelő. Bálint Klára szavait idézem, aki 1992. májusában a háború ellen tiltakozó oromhegyesi Zitzer Szellemi Köztársaság „polgára” volt: „Azt a lendületet… nem lehet elmondani. Azt érezni kellett. És érezni kellett az emberek végtelennek tűnő erejét. Tudom, hogy közhelynek hangzik, de sugároztak az arcok. Sokszor próbáltam magamnak megmagyarázni, honnan ez az összefogás, ez a kitartás ezekben az emberekben… sodort magával a lendület, a közösség; az, hogy együtt voltunk, és ugyanazt gondoltuk.”
Most is lenne számos dolog, ami ellen tiltakozni kellene. Ehhez azonban elengedhetetlen az összefogás. Az összefogáshoz pedig a demokráciába vetett bizalom kellene, és hit, hogy az egyszerű emberek is változtathatnak dolgokon, van értelme kifejezni a véleményünket és az akaratunkat. Azt látom azonban, hogy a politikai kiábrándulás és letargia korszakában élünk, legfeljebb legyintésre telik az erőnkből, kedvünkből.
RADICS Viktória
