Aleksandar Vučić jutalomjátékként éli meg mindazt, ami az utóbbi időben az ENSZ Közgyűlésében történt. És ha jobban megnézzük, tulajdonképpen oka is van rá, hogy így érezzen. Persze, kell ehhez némi valóságtól való elvonatkoztatás, némi nárcizmus, némi félremagyarázása a leírt szövegeknek – de ha ez megvan, akkor minden adott egy kiváló lehetőséghez és annak maximális kihasználásához.

Nem teljesen világos, hogy miért pont most jutott eszébe Németországnak és Ruandának, hogy beterjessze a köznyelvben csak Srebrenica-határozatként emlegetett javaslatot. A magyarázat szerint két olyan állam a beterjesztő, amelynek súlyos történelmi tapasztalatai vannak a népirtással kapcsolatban. Akárhogyan is, az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Közgyűlése elé terjesztett dokumentum pontos címe: Az 1995-ben Srebrenicában elkövetett népirtásra való megemlékezés nemzetközi emléknapja.

A határozat (korábbi bírósági döntésekre hivatkozva) történelmi tényként kezeli a srebrenicai népirtás megtörténtét, és kivétel nélkül elítéli annak mindenféle tagadását, valamint elítéli azokat is, akik dicsőítik „a nemzetközi bíróságok által háborús bűncselekményekért, emberiesség elleni bűnökért és népirtásért elítélteket”. Azt is hangsúlyozza a szöveg, hogy a népirtásért való felelősség nem kollektív, hanem egyéni. (Köznyelviesen: egyes emberek követtek el genocídiumot; nemzetek, népek, népcsoportok nem.)

Emeljük ki: a Srebrenica-határozat teljes szövegében egyszer sem szerepel a „szerb” kifejezés.

Az ENSZ Közgyűlésének határozata kimondja, hogy július 11-e a Srebrenicában elkövetett népirtás emléknapja, amelyről évente megemlékeznek. A határozat emellett felszólítja az államokat, hogy akadályozzák meg a népirtás tényének tagadását a korábban már megállapított tényekre való emlékeztetés révén, amelyeket a saját oktatási rendszereikbe (tananyagba) is beillesztenek.

A határozat emellett fontosnak nevezi a még fel nem lelt áldozatok felkutatását és azonosítását.

A határozat emlékezteti az államokat, hogy a népirtást minden esetben meg kell akadályozni, amennyiben pedig megtörténik, a tetteseket meg kell büntetni.

Tehát ismételjük meg: a Srebrenica-határozat szövegében sehol sem szerepel, hogy annak a szerb néphez, Szerbiához, a szerb nemzethez bármilyen köze lenne.

Sőt: tartalmaz egy montenegrói módosító javaslatot is, amely külön hangsúlyozza, hogy a népirtás kimondása egyetlen tagállam ellen sem irányul.

Természetesen mi sem vagyunk naivak, ráadásul ezeken a hasábokon is többször írtunk már a srebrenicai borzalomról, azokról a rettenetes júliusi napokról, amikor a boszniai Szerb Köztársaság katonái bevonultak (az ENSZ békefenntartói meg viharsebesen kivonultak) a boszniai kisvárosba, majd a nőket és a kisebb fiúgyermekeket különválasztották a férfiaktól és az idősebb fiúktól, a nőket buszokba terelték, és Bosznia más részein szélnek eresztették, a férfiakat pedig tervszerűen, szisztematikusan legyilkolták. Napokig tartott a „művelet”, nem egyszerű dolog sok ezer embert egyesével kivégezni… Aztán Szerbiából hozott munkagépekkel tömegsírokba temették őket. Aztán kiásták ezeket a tömegsírokat, ismét Szerbiából hozott eszközökkel, majd újabb sírokba dobálták szét a maradványokat…

Legalább nyolcezer ember lelte ott halálát, köztük nagyon idős emberek és tizenéves fiúcskák is. Több száz áldozatot még mindig nem sikerült azonosítani.

A gyilkosaik nagy részét máig sem vonta senki felelősségre.

Ez az ép ésszel fel nem fogható iszonyat kapott most egy emléknapot, amely ráadásul még csak nem is kötelező érvényű.

És ezt az alkalmat használta ki Szerbia elnöke, hogy egyfelől az ENSZ Közgyűlésében, másfelől pedig itthon, végigturnézva a kormánypárti televíziók stúdióit győzelmet hirdessen.

A mi felett? Vagy ki felett?

A tömegsírba lőttek felett? A bulldózerrel kikapartak, teherautók platójára halomba hánytak, majd újra elkapartak felett? Egykori kislányok felett, akik az apjuk, a nagyapjuk nélkül nőttek fel? Vagy az asszonyok felett, akik évtizedek óta nem tudják, hova boruljanak le meggyászolni a férjüket, fiukat?

Aleksandar Vučić győzelmet hirdetett, mert a határozatot az ENSZ Közgyűlésében nyolcvannégy ország támogatta, ez pedig elmarad a várakozásoktól, ugyanis az emléknapok elfogadásánál rendszerint egyhangú határozatok szoktak születni. Ezúttal azonban tizenkilenc nem szavazat is született, hatvannyolc ország pedig tartózkodott.

Vučić és a szerb tisztségviselők szerint a Srebrenica-határozat kollektíve elítéli a szerb népet, és hierarchiát teremt a háború áldozatai között. Vučić számonkérte a beterjesztő Németországot, hogy „miért nem arról a népirtásról beszél, amelyet ő követett el”.

Németország beszél a nevében elkövetett népirtásról. Beszél a holokausztról. Megemlékezik róla, elítéli, bocsánatot kért érte, tanterveiben emlékeztet rá.

Lényegében a szerb néptől sem vár többet senki. Đorđe Vlajić újságírónak lehet igaza, aki szerint „a szerbiai hatalomnak az fáj, hogy a határozat szorgalmazza a srebrenicai történések tananyagba illesztését”.

Vučić járja a stúdiókat, és arról beszél hosszasan, hogy az a hatvannyolc ország, amely tartózkodott a szavazáskor, valójában nemmel szavazott, s hogy ez az ő hatalmas diplomáciai sikere, mert sokan „nem mertek” nemmel szavazni, de igen gombot sem nyomtak.

Magyarország viszont nemmel szavazott. Többek között Oroszországgal, Belarusszal, Észak-Koreával, Nicaraguával, Eritreával, Szíriával, Kínával egyetemben. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter szerint a határozat „az egész régió számára veszélyes ellentéteket éleszthet újra a Nyugat-Balkánon”.

Tehát nem azok élesztik újra a veszélyes ellentéteket, akik dicsőítik az elítélt tömeggyilkos Ratko Mladićot, hanem akik meg akarnak emlékezni az áldozatokról. Milan St. Protić történész arra figyelmeztet: amíg ezeken a tájakon azokat istenítik, akik a nemzetközi jog szerinti legsúlyosabb bűnöket elkövetik, amíg a fiatal nemzedékeket ezzel mérgezik, semmi sem fog változni. Sem Szerbiában, sem a Balkánon.

Arról pedig, hogy Vučićnak mi volt a célja azokkal a zászlóba burkolódzó, a trikolórt könnyes szemmel szorongató jelenetekkel, a legékesebben a saját sajtósáról készült kép tanúskodik, amelyen látható, ahogyan Suzana Vasiljević széles vigyorral fényképezi éppen az elnököt a szavazás pillanataiban.

A srebrenicai áldozatok nem ezt érdemlik.

És nem ezt érdemeljük mi sem, akiknek nevében kétszeresen is meggyalázták annak a 8372 halottnak az emlékét.

KOCSÁNYOS Pálma