Magyarországon sztrájkol a tanárok egy korántsem elhanyagolható része – már ha egyáltalán „elhanyagolható” lehet(ne) bármely közszolgálat bármekkora része, hiszen ilyen helyeken nemigen tobzódnak a munkaerőben, tehát minden kieső ember hiányát megérezni.

Magyarország évek óta pedagógushiánnyal küszködik. A hiányzó munkaerő tízezrekben mérhető, és nem a mostani sztrájk miatt. Pedig évekkel ezelőtt komoly „életpályamodellt” dolgoztak ki a pedagógusok számára. Hogy ennek eredményes alkalmazásában meddig jutottak, nem tudnám megmondani. Az évek óta húzódó bérfeszültségek és az idült pedagógushiány mindenesetre mást mutat.

Voltak (és talán vannak is?) olyan vidéki kistelepülések, amelyekben a hiányzó tanárokat, nevelőket olykor közmunkásokkal (!) kellett „pótolni”, hogy legalább valamilyen felügyelet nélkül ne maradjanak a gyerekek.

A jelenlegi sztrájk azonban némileg más a megszokottnál, úgyhogy a résztvevők egyre inkább „polgári engedetlenségként” emlegetik, és a szülők, diákok mind nagyobb számban támogatják a tanárok akcióit.

Vörös posztó

A hatalom a „polgári engedetlenséget” vörös posztóként éli meg. Alapesetben is, most viszont erőteljesen rátapadt a megmozdulásra a tavaszi választásokon jócskán bebukott „egyesült” ellenzék. Úgyhogy – főképp a médiában – dúl a harc. Hovatovább, a kormányközeli sajtó immár komoly lejárató kampányba kezdett a megmozdulás résztvevői ellen, a belügyminisztérium alá rendelt oktatásügyi hatóságok pedig különféle repressziókkal igyekeznek csorbítani az akció élét és eltántorítani a résztvevőket. Eközben az aggasztó pedagógushiány dacára az elbocsátások gondolata sem áll távol tőlük.

A kormányközeli politikusok és a sajtó ugyanakkor nyomdafestéket alig tűrő minősítésekkel illeti a sztrájk résztvevőit.

A voltaképpen bérharcként indult megmozdulás szép lassan politikai csatározássá kezd válni, ugyanakkor a kiváltó okok terén nem történt előrelépés, hacsak azt nem vesszük előrelépésnek, hogy a kormány bejelentette: a béremelésre egyelőre (talán a jövő évig?) várni kell, míg az unióval nem sikerül dűlőre jutni a visszatartott EU-s pénzek ügyében. És ilyen esetben a türelem már-már „hazafiasság” kérdése.

A 2022-es bértábla adatai szerint egy mesterfokozattal rendelkező magyarországi kezdő tanár bruttó fizetése 203 ezer forint, ami nettóban alig 140 ezer forint (342 euró), a nyugdíj előtt állóé ennek szűk kétszerese. Tehát a bérharcnak jócskán van indítéka még akkor is, ha ez az összeg különféle bérpótlékokkal, helyettesítéssel, többletórával stb. némileg növelhető (lenne, ha mindig mindent kifizetnének). A magyar kormány viszont egyelőre csak ígéretet tett arra, hogy a magyar pedagógusok fizetése már (!) 2026-ban (talán, de nem feltétlenül) elérheti a hazai diplomás átlagbér nyolcvan százalékát (jelenleg 50 százalék körül van).

Nálunk még várni kell a bértáblára

Szerbiában sem mondható rendezettebbnek a tanügy helyzete, annyi különbség azonban van, hogy bár itt is jelentős tanárhiánnyal kell számolni, bizonyos környezetekben az erőteljes népességcsökkenés következtében még mindig számos pedagógus veszíti el részben vagy teljes egészében a munkahelyét. Különösen kilátástalan a részben óra nélkül maradó vidéki tanárok helyzete, hiszen státusuk rendezése nem számít prioritásnak, és vállalható feltételekkel nemigen tudják pótolni a hiányzó óraszámukat. Így ugyan munkaviszonyban maradnak (tehát még a munkát keresőket megillető támogatásra sem számíthatnak), fizetésük viszont az elveszített óraszám arányában, legrosszabb esetben (pl. kémiatanárnál) akár a 20 százalékra is lecsökkenhet.

Bérek tekintetében sem sokkal jobb a helyzet, sőt a kilátások sem. Nálunk egy évtizede vagy régebben ígérgetik valamiféle közalkalmazotti bértábla bevezetését, de még a szorzószámok arányában sem jutottak dűlőre. A pedagógusok átlagbére jelenleg jobbnak tűnik ugyan magyarországi kollégáikénál, ám jó ideje alig éri el az országos átlagbér összegét, az adminisztratív dolgozóké a mediánét, míg a kisegítő munkaerő hosszú ideje minimálbért kap.

Távirányított szakszervezetek

Szerbiában köztudottan gyakoriak, de teljességgel eredménytelenek a pedagógussztrájkok. Volt időszak, amikor hónapokig elhúzódott egy-egy megmozdulás, de a „minimális munkafolyamatot” (értsd: 30 perces tanórákat) betartották. Elvétve fordult elő teljes munkabeszüntetés, ami ugyan okozott némi zavart az aktuális politika számára, de egészében véve a szakszervezetek „megfelelő módon” vezették le a sztrájkot, sőt annak gyanúja is sokakban felmerült, hogy voltaképpen felső irányítás alapján hirdetik meg és fújják le ezeket, ami több okból sem lenne meglepő, ha tudjuk, hogy a szerbiai emberek tudatában az egypártrendszer megannyi „hagyománya” még élénken él. A szakszervezet (amelynek minden dolgozó kötelezően tagja volt) ugyanis „a mindenható ötök” (társadalmi-politikai szervezetek) egyikeként az aktuális pártpolitika végrehajtásában segédkezett, így a sztrájkot főbűnnek tartotta.

A többpártrendszerben megszűnt ugyan a kötelező tagság, több szakszervezet is létrejött, és hoztak sztrájktörvényt, de a tanügyben nem sokat változott a helyzet. Az iskolai szakszervezeti vezetők kiemelt, 12 százalékos bérpótlékot kapnak, ami az osztályfőnöki teendőkért járó összeg háromszorosa, az igazgatói bérpótléknak pedig a 60 százaléka! És mindezt az oktatási minisztérium fizeti, így nyilván ráhatással van egy-egy szakszervezeti döntés meghozatalára. Ennek jelei számos esetben megmutatkoztak, tehát érdemi érdekképviseltről nemigen lehet beszélni. Sok iskolában ezért nincs is alapszervezet.

A polgári engedetlenség kezelésének „sajátos” hazai módját pedig többször láthattuk az utóbbi időben (lásd: tiltakozó séták, az újvidéki városrendezési terv elleni tüntetés, az esti dobolás kontra „fáklyások” a kijárási tilalom idején stb.), így nem meglepő, ha szerbiai tanügyi berkekben egyelőre nem nagyon kell számítani a magyarországihoz hasonló megmozdulásra.

BERETKA Ferenc